MyDay

Nézem magam a tükör előtt állva és nem értem. Honnan van erőm ehhez? Honnan szedem elő a maradék tartalékaimat ahhoz hogy ezt folytatni tudjam? Néha fogalmam sincs, hogy tudok még mindig itt lenni. Tudod vannak pillanatok amikor az agyam vészjelzője bekapcsol, és ordít hogy fuss, rohanj el innen! A kisördög ott ül a vállamon és folyton azt súgja a fülembe, hogy bántani fogsz, hogy ennek csak fájdalom lehet a vége. Vicces...egy fájdalmas utazásnak lehet fájdalmas vége? Meddig tud fájni? Mennyi fájdalmat képes az ember elviselni? De senki sem mondta soha, hogy ha szeretsz valakit, akkor az nem fog fájni, hogy az mindig könnyű. Márpedig be kell ismernem, hogy szeretlek, hagytam a szívemnek hogy minden intő jel, minden bizonytalanság ellenére beléd szeressen. Ha azt hinnéd, hogy ez volt nehéz, hát nem. Az volt nehéz, hogy visszatartsam magam, mert annyira egyszerű lett volna már a kezdetektől szeretni téged. De nem bánom, nem akarom hogy ez rossz legyen, nem akarom hogy hiba legyen. Nem lehet az. Úgy akarok élni, hogy bármennyre fáj is, sosem lehet hiba szeretni, embereket beengedni a szívembe. Több leszek tőle, más leszek tőle, de közben önmagam vagyok. Bizonytalanság van és rengeteg akadály. Látom én is, tudom, hogy nem csak szivárványok vannak útközben. Hidd el, tudom. Annyi minden van már mögöttem, ezt az egyet igazán megtanultam. Szerettem már valakit éveken keresztül, aki csak azért színlelt szerelmet, hogy ne legyen egyedül, közben tönkretett engem. Szerettem már olyat is hosszú hónapokon át, aki sosem viszonozta azt, mert képtelen volt az érzésekre. De ott voltam, és a nyilvánvaló tények ellenére maradtam, és szerettem. Hogy tönkretett e mindegyik? Igen, de nem végleg. Hogy összetört e a szívem? Igen, de még mindig képes hinni. Hogy voltam e már más miatt a poklok poklában? Ó, de még mennyire. De visszajöttem. Felálltam. Elvesztettem mindenem, szó szerint mindenemet. És mégis itt vagyok és szeretlek. Hogy honnan van erőm mindehhez? Néha magam sem tudom, de hajt valami. Egy gondolat, hogy ez nem lehet ennyi, nem lehet hiba, és még százszor ennyit ki fogok bírni. Hajt a gondolat hogy erős vagyok és meg tudom csinálni. És itt vagyok. Nem állok a legstabilabb lábakon, nem mondom hogy nem rettegek ettől az egésztől, nem mondom hogy nincsenek olyan gondolataim, hogy könnyebb lenne feladni ezt az egészet és megóvni magunkat attól a fájdalomtól, ami lehet hogy történni fog. Nem fogok hazudni. Vannak kétségeim, nem látok előre és félelmetes, hogy nem tudom hogyan lehetne ezt az egészet megvalósítani. De nem futok el, nem akarok. Nem, még nem. Nem maradt hátra sok erőm, már érzem hogy a határaimat feszegetem, de itt vagyok. És itt is leszek. De egyedül nem megy. Nem tudom ezt az egészet a saját vállamra venni és úgy cipelni el a célig. Ha szeretnéd ezt az egészet, ha igazán szeretnéd, akkor fogd meg a kezem és csináljuk együtt. Mindegy mennyire félsz, mindegy mennyire vagy összetörve, nem számít az sem ha úgy érzed vakon botorkálsz, vagy sok minden van amiről nem tudsz még beszélni. Én sem. Én sem vagyok biztos a jövőben. Csak abban vagyok biztos amit most érzek. És ez elég a következő lépéshez. De csak akkor ha velem tartasz. Csak akkor fog működni, ha döntöttél, és ha döntöttél, akkor azt úgy kell tenned hogy nem nézel vissza többet. Nem fordulsz vissza, csak mész előre. Fájhat, félhetsz, retteghetsz de csinálnod kell. Kockáztatni. Anélkül semmi sem fog kiderülni. Semmi. Ha itt állunk, semmi sem fog történni. Telik az idő, a lehetőségek elvesznek, és velük együtt mi is. Fogd meg a kezem és csináljuk együtt. Nem ígérhetem meg, hogy könnyű lesz, nem ígérhetem meg hogy minden rendben lesz és biztosan működni fog. De azt megígérhetem, hogy ha velem tartasz akkor az utolsó parányi erőmet is belerakom és kitartok. Hogy őszinte leszek mindig, hogy nem adom fel az első buktatóknál. Ezt biztosan meg tudom ígérni. De egyedül nem megy. Egyedül kevés vagyok. Egyedül nem akarom csinálni, mert összeroppant. 

Néha vicces hogy miként változnak meg az érzéseid egyik napról a másikra. Az egyik nap csak legyintesz egyet és azt mondod, áh ez a fiú ránézésre sem fogott meg, biztos a személyisége sem ragadna magával. Mit csináltál? A borítóról ítéltél. Gratulálok. Nem, valójában nem csináltad jól. Oravecz Nóra mondta az egyik alkalommal, hogy van egy ember akit te ismeretlenül felvértezel egy általad kigondolt személyiséggel, tulajdonságokkal. Ezt csinálhatod pozitív irányban is, vagy úgy ahogy én tettem, negatívan lehúzhatod az embert magadban. Anélkül, hogy bármit is beszéltél volna vele. Azt hiszed a lelkitársad pont úgy fog kinézni, ahogy a nagy őt elképzeled, az ideált. Hát ismételten tévedsz. Tudod, az az ember aki mellett a legboldogabban leélhetnéd az életed, nem mindig úgy néz ki ahogy az ideálkép a fejedben. Megismered, közel engeded, egyszer csak megérzed a kémiát, nem érted hogyan is lehet ez, hisz nem a zsánered. Nem kell magyarázat. A zsáner tudod mire jó? Hogy pofára ess. Oké, nem sarkítom ki ennyire, csak a saját tapasztalatom fűzöm bele a dolgokba. Mindig egy olyan szerelemre vágytam, amiben tisztelik egymást, bizalomra épül, barátságra, és legfőképp szeretetre. Hogy valaki azért szeressen amilyen vagyok, aki vagyok, és igazán nekem akarja adni a szívét. Mert ha odaadja önként, annál nagyobb gyönyörűség nincs is a világon. Én vigyáznék rá, óvnám, szeretném, tisztelném. 

Tudod mostanában azon gondolkoztam, vajon honnan fogom tudni, hogy újra szerelmes vagyok? Annyira sok minden van a fejemben és a szívemben, hogy egyszerűen nem tudtam megmondani teljes bizonyossággal hogy mit miért érzek. Volt hogy csak azért akartam valamit mert nem kaphattam meg, majd ha megkaptam volna, már nem is kellett. De telik az idő, és ha megpróbálok megállni, türelmesen körbenézni akkor látom az érzéseimet. Kezdenek letisztulni. Türelmetlenül menni akarok előre és kényszeríteni a dolgokat hogy márpedig én kész vagyok a többre és a jobbra, nekem a most nem kell, ugorjunk előre. De azt hiszem, ismét tévedek. Minden jó tempóban zajlik. Kicsit le kell állnom mert még a végén felrobbanok.Ha nem lesz belőle semmi hát nem lesz, de úgysem megyek most sehova, nem maradok le semmiről. Mondhatnám, hogy akkor inkább ne történne semmi, mint hogy ismét "elpazarlom" az időm. De ez hülyeség. 

Észre sem vettem mekkora hülyeség. Tudod mennyi mindent tanultam mióta elindultam ezen a másik úton? Hallgattam a megérzéseimre. Felcímkéztem ezt a srácot olyan dolgokkal, amik nem voltak igazak. Másnak gondoltam mint aki ő valójában. Mégis pár héttel ezelőtt, volt egy megérzésem, ami rettentő erős volt. Mintha valaki itt bent ordított volna, hogy "menj!!" Ha arra gondoltam, hogy nem megyek, csalódottság fogott el. Hogy lehet ez? Ismerem magam, és ez a költözéses dolog messze kívül esett a komfortzónámon, így nem hittem el, miért akarom mégis ennyire legbelül? Azon a napon amikor elköltöztem ehhez a fiúhoz, voltam egy Oravecz Nóra előadáson, és az ő szavaiba kapaszkodtam. El kellett mennem meghallgatni őt, mert úgy éreztem szükségem van a szavaira, hogy ne pakoljak ki az autóból és forduljak vissza az eddigi életemhez. Majd az előadás után egyből utaztam is tovább, tovább az újba és ismeretlenbe. Emlékszem rettentően féltem, izgultam, mit fog adni nekem az egész, hogy megéri e. Megérte. Akkor nem láttam de most már igen: a legjobb dolog ami történhetett velem. 

Megtanultam újra szeretni. Megismertem egy embert, aki még csak nem is közelít ahhoz a személyhez akinek én felcímkéztem őt. Így engedtem be őt is a szívembe. Önzetlen, amennyire csak nagyon nagyon kevés ember képes. Bízhatok benne, ahogy sok emberben sosem tehetném. Vannak értékei, és idővel egyre többet és többet fedezek fel benne, ahogy jobban megismerjük egymást. Honnan tudom, hogy szeretem? Észrevettem magamon hogy hiányzik a nevetése, főleg mostanság amikor szomorúnak látom. Ha pedig szomorúnak látom az engem is azzá tesz. Erősen tombol bennem az érzés, hogy nevetni akarom látni, boldognak. Ma este azt mondta nekem, hogy beteg az anyukája. Neki és a testvéreinek, már csak az anyukájuk maradt meg. Nagyon aggódik érte, és ezért a szívem szakad meg. Tudod, ő olyan mint egy nagyra nőtt kisfiú. Úgy viselkedik sokszor mint egy kisfiú. És most elképzeltem, hogy ez a kisfiú aggódik a mamája miatt. Összefacsarodott a szívem. Mire ráeszméltem, hogy éppen azért fohászkodom az angyaloknak, hogy minden rendbe jöjjön a családjában. Jött a felismerés, hogy igen, tényleg szeretem ezt a fiút. Nem rózsaszín felhős, nyálas, romantikus módon. Nem úgy hogy elvesztem az agyam. Hanem tiszta szívből, őszintén, mert megérdemli. Akkor is ha most fél és nem enged közel. Akkor is ha később sem teszi majd. 

Mert rengeteget tanultam. Ne ítéljek első ránézésre, ne címkézzem fel az embereket, mielőtt megismerném őket, mert ezzel talán sok értékes embert halasztok el az életemből. Ne féljek az ismeretlentől ami nem komfortos számomra, hisz csak abból lehet tanulni. Megtanultam, hogy képes vagyok még szeretni, képes vagyok új embert beengedni a szívembe. Megtanultam hogy vannak még emberek akik képesek önzetlenül adni, anélkül hogy cserébe elvárnának valamit. Hogy van olyan ember akinek elég hogy ott vagy vele.

Bízom benne, hogy ez az ember, elengedi egyszer a félelmeit és megengedi hogy az élete részese legyek. Gazdaggá tenne vele. Nehéz is lenne tudom, de nem baj. Megoldjuk. Csak jó lenne már egy esély, egy lehetőség az élettől, hogy megpróbáljam. Bízom benne....de addig is, hálás vagyok hogy ezt az utat kaptam, hogy ezt az utat választhattam és ennyi mindent megtapasztaltam. Valamint azért is, mert láthatom, mi az amit adott nekem ez az időszak, és tanulhattam belőle. Köszönöm. <3

Oké, ismét itt vagyunk, új év, hurrá! Ironikusan hangzott? Az is volt azt hiszem. Az előbb elmentem futni mert azt éreztem hogy szétvet a düh. De olyan erősen, hogy valahogy le kellett vezessem. Nagyon jó ötlet volt! De tényleg. Nem elég hogy jó időt futottam, de le is higgadtam azt hiszem. Mármint hirtelen nem akarok széttörni semmit. Hogy miért vagyok dühös? Te jó ég, nem tudom. Azaz sok gondolat van a fejemben, csak épp úgy tombolnak bennem, hogy nem tudom letisztítani, megnézegetni, helyreállítani őket. Tehát képtelen vagyok reálisan gondolkozni. Amolyan mindenki kurvára hagyjon békén kedvem van. Tudom, tudom, én is utálom ezt, nem direkt vagyok ilyen. Rendben, elsőnek elmesélem a sztorit és utána kezdünk vele valamit. Szóval, volt ez a srác akiről december végi összefoglalómban meséltem. Itt fröcsögtem magamnak, hogy légy bátor, merj lépni, tuti, hogy ő az és minden happy lesz a végén. És ezt akkor én el is hittem. Sőt! Előtte is meg utána is végig hittem benne. Itt meg kell jegyezzem, hogy fogalmam sincs hogy azért hittem benne mert hinni akartam és annyira vágytam rá hogy ő legyen az, hogy elvakultam, irreálissá váltam, vagy mert tetszett az az ember akit láttam és tényleg éreztem valamit. Ez az első nagy megválaszolandó kérdésem. Nos minden jel arra mutatott hogy van okom hinni benne...akkor, ott...de most visszanézve is így gondolom e? Atya isten, fogalmam sincs. De ha rajtam kívül mindenki megdöbbent, akkor talán tényleg voltak ilyesfajta jelek. De úgy néz ki bárhogy is volt, tévedtem, és mindenki más is. Ez az ember besétált hozzám, odaállt elém, pont elém, és megkérdezte, hogyan férkőzhetne közelebb egy másik lányhoz. Mi a neve, hol lakik, mikor lesz itt legközelebb, van e pasija stb stb. Van egy elképzelésem hogyan nézhettem ki abban a pillanatban, ahogy ott állok. Mint aki nem hiszi el amit hall...lefagytam...megsemmisültem. Ő meg csak beszélt hozzám, kérdezett. A szavak amik kijöttek a számon, valahonnan  nagyon mélyről ástam fel őket. Az agyam leállt és azt kérdezgette, mikor ébredünk már fel? Mi folyik itt? Akkor amolyan testen kívüli élményem volt. Mint egy robot, megcsináltam a feladatom, kiszolgáltam, és alig vártam, hogy elmenjen. Mert egyre erősebben üvöltött bennem valami, hogy ez nem lehet, el akarok innen menni, mi a szar baj van a világgal? Kétségbeesetten néztem körbe, hogy valaki nézzen rám és mondja azt hogy ez nem történt meg. De hiába. Tudod, kérdezhetnéd, hogy miért éltem meg abban a pillanatban ekkora drámaként. Tudom, hogy semmi nem volt köztünk, de úgy igazán semmi. Én mégis gyártottam valamit magamnak, amit abban a pillanatban elvesztettem és ez nagyon váratlanul ért. Gyártottam magamnak egy képet, egy sztorit, ami romantikus, az elején nehéz de a végén minden szép lesz történetet. És őt raktam meg főhősnek, aki ha elég bátor lesz akkor eljön hozzám és végre megkapom a szerelmet. Nos én ebben hittem. Nagyon akartam. Azt mondtam, hogy most minden teljesen tökéletes, most már jöhet, gyerünk vágjunk bele. Aztán felfigyeltem erre a srácra, és szépen beleillesztettem a történetbe. Most épp azt gondolom magamról, hogy emiatt mekkora hülye vagyok. Azt hiszem annyira beleillesztettem, hogy nem is őt láttam már a végén hanem azt akit látni akartam. És minden kudarcba fulladt próbálkozásom után dühöngtem ugyan de aztán megmagyaráztam magamnak hogy ez azért van mert ő nincs rám készen. A fenéket! Nem rám nincsen készen. Hanem semmi sincs készen. Az egész egy nagy mese. Egyrészt látom, hogyan hibáztam én. Másrészt meg azt látom, hogy hibázni akartam. Mert nagyon vágyom a szerelemre, egy társra, hogy végre mellettem legyen valaki. És dühös vagyok amiatt mert ezt nem kapom meg. Azért vagyok dühös mert nem tudom miért nem kapom meg. Ha tudnám, akkor bizonyára jobb lenne. De így nem tudom, merre menjek, mit tegyek, mit vétettem, hogy nekem nem lehet meg ez a fajta kincs? Szóval egyszerűen össze vagyok zavarodva. A nap 99 százalékában nem tudom hogyan kellene éreznem magam ezután. Lehetek dühös? Vagy sírnom kellene? Mit kellene mondanom vagy tennem? Ez azért félelmetes. Olyan mintha elfojtanám az érzéseket egy ajtó mögé, és elfelejteném, hova tettem a kulcsot. Azok ott bent meg egyre jobban erősödnek, ki akarnak törni. De én nem akarom őket elzárni. Akkor meg hogy csinálom? Egy valamit érzek, az a düh. Mérges vagyok erre a fiúra, magamra meg mindenki másra is azt hiszem. Valamelyik részem sírni akar és hisztizni mert szomorú. És elvesztette a hitét. De őt nem akarom beengedni mert egy valami adta nekem eddig a legnagyobb erőt, az pedig a hit. De most miben higgyek? Kiben? Meg mégis minek? Megalázónak érzem ezt az egészet. Hihetetlen, de a düh mellett ez a második legerősebb érzelmem, a megalázottság. Hogy azt a valamit, amit gyártottam, megmutattam másoknak is, és most előttük tört rommá az egész. Szegény kicsi kislány...Szánalom. Igen, azt hiszem ezt éreznék, ezt gondolnák. Nekem ez nem kell. És nem tudok mással sem osztozni a hiten. Nem tudok pozitivan állni ahhoz hogy a másik viszont megy tovább mert még nem esett pofára. Én azt mondanám neki, hogy majd nemsokára te is rájössz hogy tévedsz. Na ez a keserűség. Méreg a léleknek. 

Szégyellem magam hogy hittem ebben és kurvára nincs kedvem arról beszélgetni, hogy jajj istenem ez de szarul jött ki, meg majd úgyis jön másik. Nem, ez csak még jobban olaj a tűzre. Hagyjon mindenki ezzel a szaros dumával, hogy nyugi, állj fel, jön a következő. Leszarom. Esküszöm, hogy leszarom. Tombolni akarok, és rohadtul nem foglalkozni ezzel a témával. De most komolyan. Elég volt. Értettem. Ne keressem, ne gyártsak sztorikat meg tündérmeséket. Ne a jövőben éljek hanem a jelenre koncentráljak. Na ezek tanulságok! Levontam őket, igen. És most egy darabig nem akarok velük foglalkozni. Nem tudom meddig, de majd úgyis észreveszem, ha ingerem lenne rá. Most kezdjük azzal, hogy levezetjük a dühöt. Aztán sorban minden mehet tovább....

Szia Én! Újra itt? Igen, újra. Olyan régen nem beszélgettünk. Hogy ennek mi az oka? Nem tudom, talán annyi minden történt hirtelen, hogy időm sem volt panaszkodni :) rendben, nem csak rossz dolgok történtek az elmúlt fél évben, sőt! Azt kérdezed, most miért vagyok itt? Azt hiszem jön az év vége, ismét eltelt 365 nap és valahogy eszembe jutott, milyen is volt ez az év. Emlékeztem rá, hogy itt sokszor megosztottuk a sok sok nap összefoglalóját, hogy mit tanultunk, mit gyűjtöttünk és mi az amit veszítettünk. Gondolod, hogy most is megtehetjük ezt? Én szeretném. Legutóbb írtam magamnak egy levelet, emlékszel? Talán 2 éve lehetett 2013-ban? Nem is ez az érdekes, hanem az hogy azóta mennyi minden változott, te jó ég! 2 év alatt. El tudod hinni? Oké, ez egy költői kérdés volt. De egy év alatt is legalább ennyi minden történt. Kezdhetem? Vigyázz mert hosszú lesz! :) 

Szóval év elején betöltöttem a 24. életévemet. A 23.-kal ellentétben ez igencsak kellemesen telt. Szűk körben ugyan de nagyon is jól! 2015 január elsejére minden ártó, energiavámpír embert kiirtottam az életemből. Kicsit drasztikusan hangzik? Most hogy visszagondolok, az is volt. Elég nagy lépés, ami azt illeti. Na szóval ezért is mondtam, hogy itt volt ez a szülinap, amit szűk körben töltöttem, hisz baráti társaságom hirtelen jócskán megfogyatkozott. Azt mondtam baráti társaság? Huhh, nos volt idő, mikor ezeket az embereket a barátaimnak tartottam, valóban, a végén viszont tisztán látszódott, hogy ez a hit téves volt részemről. A barátság nem ilyen. Igaz? :) Rendben, nem kalandozok el, de te is tudod, hogy év elején ez igen csak aktuális téma volt.

Egy szóval pápá régi barátok, viszont üdvözöllek újra viszonzatlan szerelem. Ó,ne forgasd a szemed, tudod, hogy erről is beszélnem kell. Mindig azt emlegettem, hogy aki a balesetemig mellettem volt az utána mind eltűnt, mert én úgy döntöttem. Kivéve egy embert, aki sajnos vagy nem sajnos, de a többiek távozása után is részese maradt az életemnek. Azt kérdezed miért? Oké, nem mondom, hogy azért, mert ő így akarta. Inkább azért mert én hagytam neki. Hülyeség volt, viszonzatlan volt, de az ember nem tanul mindig az első hibából. Ismered a mondást, van hogy nem tanulok egy hibából, hanem a biztonság kedvéért elkövetem még egyszer vagy kétszer :) Na itt is pont ez történt. Hányadik alkalommal? Harmadik? Igen, azt hiszem szám szerint a harmadik alkalommal. De hé! Legyőztem! Valahol nyár elején történt azt hiszem, amikor a sok negatív érzés megtöltötte azt a bizonyos poharat és én búcsút mondtam ennek a jóképű, ám de érzelmileg igencsak fogyatékos fiatalembernek. Így félévre tényleg mindenkinek és mindennek búcsút mondtam, ami negatív. Hogy maradt még valami? Igen jól tudod, akkor volt még egy valami ami kellőképpen kiérdemelte a pokol megnevezést az életeben. Ez kérlek, nem más volt, mint a munkahelyem. 

Ohh, a munkahely. Ez is kalandos egy sztori. Kanyarodjunk vissza az írásom kezdetéhez. Oda, amikor azt írtam, hogy megcsappant a baráti társaságom. Nos ezzel a döntéssel együtt változott meg a munkahelyi légköröm is. Rendben, ez még korábban volt, 2014-ben, mégis addig a percig kihatott a munkámra, ameddig ott voltam alkalmazotti viszonyban. Hogy te sem tudod elfelejteni? Igen, azt a sok rosszat tényleg elég nehéz elfelejteni. Mai napig rosszul leszek a gondolatára is, nem vicc! De tudod nem rossz ha emlékszik erre az ember. Minden alkalommal rögtön hálásabb is vagyok az életnek azért ahol most tartok, legfőképp azért hogy el tudtam onnan jönni egy sokkal jobb helyre. És igen, most jött el a pillanat, hogy megemlékezzünk arról a bizonyos munkahely változásról! :) Július 27.-vel megkezdtem a pályafutásomat a parndorfi Burger King alkalmazásában. Hogy ez mekkora változás volt, mekkora boldogság, mekkora felszabadulás! Emlékszel? Szinte láthatóan kisimultam amint utoljára kitettem a lábam a Fiege ajtaján. Akkor éreztem azt, amiért addig hajtottam: "VÉGE!" Végre vége van! Mindent lezártam! Istenem, ahogy most visszaemlékszek, szinte elönt az a boldogság ami akkor is :) Ez egy isteni áldás volt, egy ajándék. Szóval azóta is itt dolgozom és nem fogod elhinni, de nem szeretnék panaszkodni. Egyáltalán nem akarok rosszat mondani. Mert a legjobb hely, ahol valaha is dolgozhattam eddigi pályafutásom során. Talán vannak emberek akik bosszantanak néha, vannak fárasztó napok, "elegem van" pillanatok, de utána akkor is visszavágyom. :) Mit szólsz? Mosolyogsz? Én is :) Kedvelem őket, nagyon. Persze idővel rájöttem, hogy ők is csak emberek, hibáznak, van bennük rosszindulat is, de nincs ezzel baj. Én is ilyen vagyok. Mind ilyenek vagyunk. És így is, képzeld el, rettentő jó céges bulink volt! Istenem, de jól éreztem magam! :) Nem csak azért mert, soha így még nem éreztem a munkaadóm megbecsülését mint akkor, hanem azért is mert egy nagyon jó csapat tagja lehettem és lehetek most is. Nem panaszkodom, azt meghagyom a hétköznapokra, ha majd fáradt leszek :) 

Hogy mi jön most? Nos említettem, kiket és miket írtam ki az életemből, említettem, hogy mit kaptam aztán ajándékba munka terén. Amit nem említettem még, és bocsásd meg nekem, hogy csak most teszem szóvá, az nem más mint a megmaradt baráti társaságom. Bocsi, hogy így fogalmaztam, de most mond meg, miként kellett volna nevezzem őket? :) Tudod, hogy szeretetből írtam. Mit is mondhatnék? Nos, nincsenek sokan, sőt. De tudod, nincs hiányérzetem. Világéletemben olyan ember voltam, akit ezer meg ezer ember vett körül, rengeteg barát, haver, pajtás..most meg nézz rám, egy kezem elég hozzá, hogy megszámoljam őket. Hogy szomorú vagyok e emiatt? Dehogy is! Szerinted sem az? Nézd, lehet, hogy öregszem, lehet hogy az évek meg a rutin teszi (szándékosan írtam így) de átértékeli az ember a kapcsolatait. És azt amit eddig 15 emberből nyertél, annak most a tripláját kapod meg egyetlen embertől. Te már megtaláltad a lelki társad? Hiszel benne hogy van ilyen? Én hiszek. Mindig hittem benne, akkor is amikor rossz emberek vettek körbe, akkor is. Az emberben talán mindig van egyfajta elképzelés, hogy milyen is lenne egy számára tökéletes barátság, de egészen addig nem is tudja elképzelni igazán, ameddig meg nem tapasztalja. Nos 2015-ben nekem ezt is sikerült. Mármint megtapasztalni. 

Rendben, elismerem vannak mélypontok, de nézz rám és mond azt hogy létezik tökéletes kapcsolat. És ha azt mondom , hogy nekem ez annak számít? Figyelj, miért ne mondhatnám? Hiszen a testvérem! Kellőképpen idegesít néha, de legalább tripla ennyire tesz boldoggá. Megosztjuk a dolgainkat, mindent. Mi ez ha nem testvéri kapcsolat? Kinevetsz? Jó, most én is nevetek, ha megvizsgálom, a kapcsolatunkat. De ez egy boldog nevetés! :) vicces, boldog...

Mit mondasz, kellően jó év van mögöttünk? Szerintem igen. Tanulságos volt, kalandos, rengeteg jó élménnyel, és egy új korszak kezdetével. Izgalmasan hangzik nem? :) 

Szerelem? Mi van vele? Na jó, ha akarod beszélek erről is...Nem tudom mit akarsz, mit mondjak? Azt sem tudom igazán, hogy van e bármi mesélni valóm erről a témáról. Na jó, figyelj, talán akad valami :) Talán van itt egy fiú. Ne örülj! Nem biztos, így még nem akarom hogy elbízd magad! Hogy most lelkifröccsöt kellene írnom magamnak? Hm...Azt hiszem igazad van, úgy kéne beszélnem, mintha ezer százalék biztos lennék a dologban. Vagyis meggyőzni önmagam. Legyen...

Hé Te! Igen , Te ott! Figyelj rám egy kicsit! Van ez a fiú, tudod, kiről beszélek. Tetszik? Igen. Érzed azt, amit szerinted érezned kell, ha találkozol azzal a bizonyos valakivel? Igen. Akkor a következő kérdésem az, hogy mitől félsz? Nem félek. De igen, félsz! És ezt abba kell hagynod. Abba kell hagynod, hogy olyan dolgoktól félsz, amik kívül esnek a komfortzónádon, mert a csodák odakint történnek. Eszedbe kell jusson, hogy az élet rövid és legfőképp arra nincs idő, hogy perceket vesztegess el abból a csodából ami rád vár. Szeretném, ha megfogadnád, és nem gondolnád túl a dolgokat. Ne tervezd meg a szituációkat, ne add a szereplők szájába a szavakat mert csalódni fogsz. Menj és csináld. Mégis mi rossz történhet? Nézz vissza az eddig megtett útra! Ezek után is azt mered mondani, hogy gyenge és gyáva vagy hozzá? Ugyan, ne már! A zsigereidben érzed, hogy vár rád. Ösztönösen hallod a feladatot, hogy menned kell, lépned kell. Ne tiltakozz ellene! Bízol bennem? Elhiszed, hogy ott vár rád a csoda, csak azt szeretném, ha picit kilépnél érte a csigaházadból? Ha igen, akkor ígérd meg nekem holnap éjfélkor, hogy a következő évben még erősebben fogsz hinni és lépni fogsz! Csak ígérd meg...

Szeretném ha 2016 december 30.-án ha újra találkozunk, akkor még több változásról fogsz nekem beszámolni. Hatalmas boldog dolgokról :) Ezt kívánom majd holnap éjjel. Így tovább!

Nos? Megfelel? Kitértem mindenre, amire kellett. Bár van még egy dolog, amiről szót akartam ejteni, csak nem tudtam hova is szőhetném bele. Viszont van egy csoda, amire szeretném, ha sokáig emlékeznénk...

Kedves Dédi! Eltávoztál tőlünk, ami mélyen megrendítette a családot. Borzalmasan szomorú ez a helyzet önmagában, viszont azt hiszem a szeretet képes volt ezeket a hamvakat kivirágoztatni. A halálod pillanatában megszületett egy új családtagunk. Egy új pici élet. Szerintem ez egy hihetetlenül nagy csoda! Mindemellett hiányzol, legfőképp karácsonykor éreztük az űrt, mégis tudom, hogy itt voltál velünk! Itt vagy velünk! Talán soha ilyen békés és szép karácsonyunk nem volt még. Ezt komolyan mondom. És ezt nagyon szépen köszönöm! Bizonyosan tudom, hogy te adtad ezt nekünk istennel együtt. Minden szerettem békés és szép ünnepeket kapott, velük lehettem egészségben és vidámságban. Ez az egyik legnagyobb ajándék, amit idén kaptam. Köszönöm, ezredszer is köszönöm! És tudom, hogy továbbra is itt leszel velünk! Tudom, hogy most is itt vagy. Érzem :)

Lezárom tehát ezt az egy évet és nyissunk meg egy következőt. Nagyon kíváncsi leszek mik fognak történni, de van egy olyan érzésem, hogy jócskán teli lesz jóval is :) 

Búcsúzom, nemsokára találkozunk :) Boldog Új Évet! <3

Az idő során kialakult bennem a szokás hogy mindenre címkét aggatok, minden egyaránt fontos, hisz nem történnek dolgok véletlenül. Kissé erőltetett mondat, hogy véletlen találkozások és történések nincsenek, de hiszek benne hogy így van. Ok és okozat. Így számtalanszor kerestem annak az okát is, hogy te miért kerültél az életembe. Meg tudtam magyarázni első alkalommal, majd sikerült rá okot találnom másodjára is. Most viszont értetlen vagyok. Azt mondod csúnya vége lett legutóbb? Őszintén mondom, nem volt csúnya. Inkább szomorú, de semmikép sem csúnya. Legalábbis ez csak az én véleményem, de ha már itt tartunk akkor elmondhatom neked, hogy soha egy percét sem bántam meg. Nem lett jó vége? És aztán? Jól éreztem magam, jó emlékeket őrzök róla. Végigmennék az úton újra ha kell? Igen. Hogy érdekel e mennyire tűnhet szánalmasnak a mondandóm? Érdekelt, de csak az elején. Majd ráébredtem, hogy nem vagyok az. Erős vagyok, erősebb mint gondoltam. Belementem pedig soha senki nem mondta hogy könnyű lesz, folytattam pedig gyakran fájt is, de ennek ellenére szerelmes lettem. Fájt a végén? Igen. Te jó ég, akkor most összedől a világ? Dehogy. Tetszett aki veled voltam, szerettem amiket együtt csináltunk. Jó érzés volt, hogy izgalmas és soha nem unalmas. Megmosolyogtat ha arra gondolok ki és mennyit változott közben. Szerettem, hogy néha beláthattam az álarc mögé, amit mindenkinek mutatsz. És még inkább szerettem azt akit emögött láttam. Nem tetszik amit mondok? Szar dolog érezni? Szánalmas és reménytelen szeretni? Csak tessék, mond csak ki nyugodtan, jól tudom mit gondolsz róla, de nem érdekel. Akkor is kimondtam. De ez a múlt, megtörtént majd elmúlt. Majd egyszer csak feltűnsz ismét, azt írod, hogy kifogásokat keresel, hogy beszélhess velem. Utána ismét néma hónapok következnek. Elképzelhető, hogy tévedek, de úgy érzem egyszer lépsz egyet előre, majd nem sokkal később kettőt vissza. Nem tudom, hogy jönni akarsz vagy elmenni. Nézd én a múltat lezártam, túlléptem rajta. Azóta nagyon sok minden, beleértve minket is, rengeteget változott. Így mikor újra találkoztunk, akkor azt mondtam, ezt egyszer már lejátszottuk, nincs folytatás. De látod mit tettem mégis? Beengedtelek. Megfogadtam, hogy többé nem játszok, nincsenek kételyek csak őszintén mindent. Ennek ellenére, kíváncsi voltam, hogy mit hozhat ha most újra beengedlek. Nem volt tervem, nem volt semmilyen elméletem arra, hogy mit és hogyan kellene. Egyszerűen kíváncsi voltam, majd tetszett és a végén bíztam benne, hogy folytatódik tovább. Nagyon jól érzem magam veled. De nincs szükség játékra. Sem nekem sem pedig neked. Kicsit fel kellene nőnünk. Sajnálom hogy úgy érezted az a legjobb megoldás ha nem válaszolsz. Mindegy miért, félelem, közömbösség, utálat...bármelyik is legyen az. Sajnálom, hogy nem tiszteltél meg a válaszoddal. Ami lehetett volna egy "NEM" is. Nem bántottál volna meg, nem kellett volna megmagyaráznod sem. Részemről ez csak egy picike, apró lépés volt feléd, semmi több. Nem volt mögötte semmi más, csak pár kellemesen eltöltött óra gondolata. De semmi baj, megértem így is. Nem szeretnék játszani, tudod néha fárasztó :) Ha meggondolnád magad akkor tudod, hol találsz meg. Bízom benne, hogy így lesz. Ha mégsem, nos akkor vedd úgy, hogy volt egy két jó alkalmunk együtt. Én is így teszek majd. Örülök, hogy újra láttalak :) 

Figyelj rám kérlek. Tudom, hogy most le vagy törve, talán még enyhén is fejeztem ki magam. De össze kell szedned magad! Hidd el, tudom hogy mit érzel. Értem milyen az, amikor az érzések és gondolatok szétfeszítenek belülről és képtelen vagy egy helyben megülni. Értem milyen az, amikor elindulsz, nem számít hova, csak tenned kell valamit, hogy el tudd viselni. Az egyik pillanatban azt mondod, igen, jól leszek, majd a másikban hirtelen a pokol legmélyebb bugyraiban találod magad és ki akarod tépni az érzéseket a mellkasodból. Azt mondod sok harcot megvívtál, és nem kevesebb nehéz döntést hoztál meg. Ez így van, nagy utat tettél meg. Hidd el, van értelme annak, ha most mindenben csalódtál, ha fáj és keresed a miérteket. Van értelme, mert előbb vagy utóbb, de rá fogsz jönni a miértekre. Azt mondod nincs rossz vagy jó döntés, de közben nem hiszel benne. Hát én azt mondom, hinned kell benne! Szerinted azért kaptál egy második lehetőséget az élettől, hogy fájjon? Vagy azért maradtál itt, hogy örökre egyedül maradj? Neked ez nem hangzik nonszensz gondolatnak? Hogy hihetsz ilyet? Kérlek felejtsd ezt el. Annyi mindenen mentél keresztül, annyi mindent tettél meg. Minden rendben lesz. Hiszel benne hogy a válaszokat mindig a jó időben kapod meg? Hiszel benne, hogy a fentiek segítenek, hogy mindig a lehető legjobb döntést hozd meg? Ne kételkedj, higgy ebben! Itt maradtál és felvetted a harcot. Itt maradtál, és mész a kijelölt úton. Legbelül tudod, hogy egy külső erő vezet téged a jó helyre, a jó időben. Szomorú vagy, mert bizonyos kérdésekben nem rajtad múlik minden, hanem várnod kell. Becsapottnak érzed magad, mert sokat tettél már érte és most úgy gondolod, hogy megalázó újra odaadni magad egy olyan embernek, aki sokszor bántott már. Megbántad? Megbántad, hogy megismerted? Nem...Megbántad, hogy beengedted az életedbe? Nem...Megbántad, hogy szeretted? Nem...És most a legfontosabb kérdés: megbántad volna, ha mindezeket nem teszed meg? Ha bármit is másképp csinálsz, hogy elkerüld a fájdalmat? NEM! Mert sokkal könnyebb úgy továbblépni, ha tudod, hogy te mindent megtettél, vagy ha nem is vettél észre minden lehetőséget, de akkor is harcoltál érte. Azt mondtad, hogy mersz kockáztatni. Erős vagy, tudom, hogy azt gondolod, nem vagy elég erős ehhez, de tévedsz. Te meghoztad a saját döntéseid és meg is fogod hozni őket, mersz majd újra kockáztatni. Mert elég erős vagy hozzá. De más helyett nem hozhatsz meg döntéseket, ez az ő mérföldkövük. El kell fogadd azt, hogy te is egy választás, egy életút lehetsz másoknak, egy másik embernek. És ezt pozitívan értem. Az élet felajánlja és van hogy csak az ő döntése az egész. Előfordulhat majd, hogy ellened dönt. De ekkor nem szabad megtorpannod. Nem hiszem, hogy így lesz és te sem. Csak most gyengének érzed magad. Semmi baj. Kérlek tarts ki mert hinned kell benne. Ennek boldog vége kell hogy legyen, ez nem lehet véletlen. Sőt, tudod hogy nincs véletlen. Kérlek pihenj most egy kicsit, várj türelemmel. De ne hagyd hogy megfojtson a bánat. Erős vagy, kitartó és szerethető. Ezt nem szabad elfelejtened! Az élet folytatódik tovább, miközben a háttérben mennek a munkálatok. Hinned kell! Tudom hogy eszméletlen, de hinned kell! Ne add fel, nem szabad! Menj tovább! 

Beszélj, gyerünk mond ki. Mond el...De hogyan? Nem megy, nem tudom tovább csinálni. Képtelen vagyok rá. Minden idegesít, de tényleg minden. A zene, a kutyaugatás, az emberi beszéd, a szél, az autók hangja. Egy valami nyugtat meg. Az eső. Tudod, felveszem a fejhallgatóm és bekapcsolom az eső hangját. Hallgatom, ahogy dörög és villámlik, ahogy az esőcseppek koppannak az ablakon. Megnyugtat, kikapcsol. Az egész világon jelenleg ez az egyetlen hely ahova elbújhatok. Minden más feldühít, minden porcikám tiltakozik ellene. Érezted már azt, hogy képtelen vagy tovább ott állni vagy ülni ahol éppen vagy? Hogy jön egy érzés, és te csak futnál, nem számít hova, csak egyszerűen kifutnál a világodból. Mindent és mindenkit hátrahagyva. Egy olyan helyre mennék, ahol egyedül vagyok, víz mellett képzelem el, csak a szél hangját hallom, és nézem a lenyugvó napot. Erről a helyről ábrándozom, és nincs velem senki. Az elmúlt héten kétszer is éreztem ilyet. Tudod, megnyugtató ha arra a helyre gondolsz, de közben megszakad a szíved. Mert erősnek kell lenned, felnőttnek, és nem futhatsz el...

Mikor érezted utoljára azt hogy élsz? Amikor felteszem ezt a kérdést, mindig elsírom magam. Annyi helyzetben kell komolynak lennünk, annyi pillanat van amikor túl nehéz döntéseket kell meghoznunk. Olyan sokszor kell harcolnunk és okosnak lennünk. Egyszer valaki azt mondta hogy a boldogság egy megálló és nem végállomás. Hiszek neki, de olyan jó lenne néha abban hinni, hogy egyszer, minden rossz és nehéz után ott lesz a pillanat, amikor megállsz és a lelked megkönnyebbül. Hogy egyszer az út végén ott lesz az a hely, amiről mindnyájan álmodtunk a nehéz percekben. 

Tudod mit hajtogatok a fejemben egyfolytában? Hogy nem tudom tovább csinálni. Nem az életet, nem a harcokat, egyszerűen csak azt hogy szerepet játszok magam előtt. Eljátszom, hogy minden rendben lesz, hogy hiszek és kitartok, hogy a rossz lepereg rólam. De ez nem igaz. Mikor érezted utoljára hogy élsz? Mond, hogy nem olyan régen, mond hogy van egy emléked, ami rögtön eszedbe jut ha ezt kérdezem. Mond, hogy tudsz belőle táplálkozni. Hogy elég a jelenhez, elég a jövőhöz. Mert azt érzem, hogy mind elhalványul. És felteszem a kérdést, hogy a jövő elképzelt boldog képeiből hogyan lehet táplálkozni? Meddig elég az hogy, hiszek a megpróbáltatások erejében? Meddig elég, hogy azzal nyugtatom magam, a nehéz út egy jobbhoz vezet? Hol a jelen? Hol van az a régi pillanat amikor éltem?

Bántó, kizsigerelő emberektől hemzsegő helyen kell dolgoznom? Embert próbálóan nehéz döntéseket és áldozatokat kell hoznom a jövő érdekében? Hagynom kell megalázni és kihasználni magam mert ha nem tenném, nem jutalmazna meg az élet? Ez a felnőtt lét? Mond, hogy tévedek, mond hogy van benne mosoly is és csak negatívan látom a dolgokat. Könyörgöm, mond hogy tévedek. Segíts meglátnom a nevetést, meglelni a szerelmet. Segíts erősnek maradnom, hogy kitarthassak és szembe tudjak nézni az emberekkel, a világgal. Válaszolj kérlek, mert én el akarok futni. Megmérgezi mindenemet, mindenem ami van. A düh úgy folyik szét bennem napról napra mint a fekete forró szurok. Kegyetlenül éget és fáj.

Nem tudok aludni. Tudom, hülyeségnek fog hangzani de félek tőle. Nem tudom neked megmagyarázni, hogy miért de stresszel a gondolat, hogy lefekszem, lehunyom a szemem és aludnom kell. Vagy csak attól, hogy a sötétben egyedül maradok a gondolataimmal. Próbálok rájönni, mert napok óta nem megy. Mintha az agyam minden este, amikor ketten maradunk, felolvasó estet tartana nekem. Elmondaná, hogy mennyi mindenre dühös, hogy mennyi mindent nem mondhatott ki, egyfolytában hibáztat. Nem pont engem, de dühöng, a fekete szurok szétömlik és eláraszt. Fáradt vagyok, nem tudom nyitva tartani a szemeim. Lehunyom őket, éber vagyok. Nem enged pihenni, megtorlást követel. Minden bosszant, a meleg, a zaj, a paplan anyaga, a fény. Minden zavar. Csendet akarok. Arra a helyre akarok elfutni, ahol egyedül vagyok és nem szól hozzám senki.

Mert van egy pont, amikor már semmi sem számít. Tudod, hogy miről beszélek. Mert biztosan érezted már azt hogy semmi nem érdekel már, semmi és senki. Mindegy mit hagysz magad után, egyetlen dolog fontos, hogy hátrahagyd és eljuss oda, ahol a lelked megkönnyebbül. Mert ha nem teszed, az egész tested és lényed elönti a fekete sűrű düh, majd darabokra fogsz hullani.

De aztán mégis felkelsz reggel, megrázod magad és elindulsz. Szinte már zombinak érzed magad, nem élsz, nem nevetsz, csak is egyetlen eleven testrészed maradt hátra. A szíved, ami küzd, de fuldoklik a szurokban, ami egész lényedben megragadt. Hogy lehet ezt meggyógyítani? Mond, eltűnik ez onnan valaha? Jön majd valaki aki segít? Tudok majd újra aludni? Elérek majd egyszer arra a helyre? Segíts nekem kérlek...

Néha nem értem az embereket, nem értem magunkat. Annyi rossz van a világban, ha körülnézel. Sajnos. Éppen ezért kellene összetartani és tudni okosan szeretni a másikat. Egymásra kellene támaszkodni, kitartani. Ehelyett pedig játszadozunk, megbántunk, bizalmatlankodunk, és a saját igazunk bizonygatjuk. Félünk szeretni, nyalogatjuk a sebeinket. Hogy miért várjuk ettől azt, hogy jobb lesz? Ez egy jó kérdés. Szerettél már valakit úgy, hogy nem szeretett viszont? Nos, igazán szívtörő egy érzés. Naponta belehalsz, azt gondolod, hogy már az alján vagy, de tévedsz. Nem tudom mit mondhatnék. Ülök a csendben és az agyam felmondta a szolgálatot. Olyan mintha tüntetőleg elhagyta volna a testemet és nem hajlandó velem kommunikálni. Először megijesztett, mert azt hittem, hogy eljutottam arra a szintre, hogy közömbös számomra az egész. Mert ha így van és azt érzem, hogy feladtam, nem érdekel, akkor nincs visszaút. De nem így van. Érdekel, de elfáradtam. Rettentően elfáradtam és csak azt szeretném, ha ennek vége lenne. Ha egy reggel úgy kelnék fel, hogy minden a régi. Kettőnk kapcsolatára mindig úgy gondoltam, hogy igazi és tiszta. Nem tudtam volna hasonlítani semelyik másik kapcsolatomhoz sem. A tisztaságával és bizalmával maga volt az egyszerűség és egyértelműség. Aztán mikor ma azon kezdtünk vitázni, hogy kinek mit szabad, és mutogatunk hogy ki mit tesz meg a másikért, akkor azt éreztem, hogy valahol valami nagyon elferdült. Én ezt nem szeretném. Tudom, hogy én kezdtem azzal, hogy képtelen vagyok megbocsátani valamit, amit soha nem szándékosan kaptam, és ezt úgy sajnálom, Annyira nagyon sajnálom, Sajnálom, hogy elromlott bennem valami. Mert úgy szeretlek. Mert te vagy az egyik legfontosabb nekem. Úgy sajnálom hogy félek az újtól, hogy félek az egyedülléttől. Változom, minden változik. De a szombati? Az biztosan nem én vagyok, nem akarok én lenni. Fogalmam sincs ki az az ember. Én az vagyok, aki adni szeretne, aki leül a fényképed mellé és csinál belőle valamit meglepetést. Az akarok lenni, aki habozás nélkül beenged az életébe, és az sem érdekli, ha mindenről le kéne mondania. Az az ember, akinek nem esik nehezére önzetlennek lenni, mert természetes és észre sem veszi mit áldoz fel. Aki akkor boldog ha te is az vagy. Felkutatni mindent, hogy otthon lehess, ahova továbbmész, hogy majd én is otthon lehessek veled, Az az ember akarok lenni akinek azt mondtad hogy megosztod vele minden örömödet, bánatodat, mindenedet. És én is viszont így tehetek majd. Nem akarom,  hogy az a valaki, aki szombaton voltam visszajöjjön. Őt nem akarom megismerni. Tagadom, hogy én voltam. Tudom, hogy miért jött elő de nem fogadom el, hogy ilyen legyek. Nem csak az a lényeg hogy kivel viselkedtem így, hanem az hogy ÉN viselkedtem így. Hányszor sírtam amiatt hogy túl sokat adok, hogy mindig a jót nézem ki másokból, hogy néha nem kellene annyira önzetlennek lennem. De hiába sírtam miatta, közben tükörbe tudtam nézni és azt mondani hogy ez vagyok én és még büszke is lettem volna rá, hogy merek mindent eldobva szeretni. De ami most előjött belőlem? Az egy szörnyeteg, ami csak pusztít maga körül. Önző, bizalmatlan, dühös, hisztis, őrült romboló. Én ezt befejeztem, Nem akarom őt látni soha többé. Mert bármennyire lehet tökéletes az életem, bármennyire is rendben van minden, nem ér semmit, ha közben nem oszthatom meg veled. Nem tudok mosolyogni, ha nem beszélünk. Bármi jó történjen, képtelen vagyok rá. Ez eddig is így volt és most is így van, de csak most vettem észre igazán. És ha másban nem is akkor ebben bízhatok. Hogy ha ennyire rossz nélküled, akkor az ösztöneim nem hazudhatnak nekem. Rettentően sajnálom az egészet. Tudom, hogy milyen amikor "bántalak". Mert akarva akaratlanul a végén azt csináltam veled, amit én éreztem itt bent. Azt hiszem annyira szeretlek, hogy tudatalatt vagy tudatosan azt szerettem volna, ha pont ezért neked is annyira fáj mint nekem. Van értelme ennek a mondatnak? Mindent megtennék érted és közben büntetni akartalak. Adni akartam és közben megbántottalak. Úgy érzem az egyik oldal nagysága megegyezik a másik oldal nagyságával. És ez egyszerre komikus és szomorú. Nagyon nehéz beismerni a hibáimat, bocsánatot kérni úgy hogy közben ezzel harcolok. Úgy értem ahogy a szeretet kimutatása,úgy az is félelmetes dolog néha, hogy eléd álljak és azt mondjam, sajnálom, sok minden az én hibám is. Nem azért nehéz mert nem gondolom őszintén, mert komolyan gondolom. Ne haragudj. Soha nem akartam hogy miattam légy szomorú. Pont miattam? Folyton az jár a fejemben, hogy az elmúlt egy év után, de főleg az elmúlt pár hónap vagy hét után mégsem küldtelek el, és te sem engedtél el engem. Szabad ebbe kapaszkodnom?

Hogy jobb lett? Azt hiszem nem. Le tudtam e rakni? Úgy érzem nem vagyok rá képes. Meg tudtam e bocsátani? Lehetetlennek tűnik. Ha azt hiszed, hogy az életben az a legnehezebb dolog, hogy bocsánatot kérsz, akkor tévedsz. Véleményem szerint a legnehezebb dolog a megbocsátás. Tudod mikor az? Amikor olyan embernek vagy képtelen megbocsátani, akit a világon mindennél jobban szeretsz. Egy azok közül, akikben feltétel nélkül megbíztál. Olyan ember, akihez bátran fordultál. Aztán jön valami törés és te képtelen vagy túllépni rajta. Mindent megpróbálsz, hidd el tényleg mindent megpróbálsz, hogy le tudd rakni a fájdalmat amit magaddal cipelsz. Időt adsz magadnak, megpróbálod elfelejteni. Napok, hetek telnek el. Mit gondolsz használ valamit? Halványodik, ezt biztosan tudom. De nem tudom azt mondani, hogy el is tűnik. Mert régóta harcolok vele és még mindig itt van. Még mindig építem a falakat, még mindig tartok meg pár téglát, hogy bebiztosítsam magam. Őrület. Maga az a tény is az, ahogyan két személyiség harcol benned. Az egyik éned ragaszkodik hozzá, míg a másik messze ellökné, mert veszélyesnek tartja. Az eszed azt mondja, hogy ez nem normális, ő látni fogja, hogy néha nincs értelme, hogy alaptalanok a félelmeid. De a szíved csak azt látja, amit te érzel, a lelkedet. A szívednek nem tudod megmondani hogy mit érezzen, nem tudsz neki parancsolni, hogy tegye le a súlyokat.Rengeteget harcoltam vele. Időt adtam neki, leckéket, feladatokat. Most az a rész jön, hogy leírom mi az amiért fáj, mi az amiért rossz. Közben pedig gyűlölök panaszkodni. Mennyivel jobb érzés, amikor az ember boldog és örömteli dolgokat oszthat meg másokkal. Oprah Winfrey azt mondta, hogy saját dolgaink és szükségleteink mindennél és mindenkinél fontosabbak. Önzően hangzik? Hidd el nem az. Első olvasásra én magam is annak gondoltam, aztán elolvastam a többit is. A lényeg az, hogy nem tudsz másokat támogatni, nem tudsz erősíteni, tanácsolni, bátorítani, vagy éppen szeretni, ha önmagaddal nem vagy békében. Ez így van. Nagyon sok mindent lezártam, amit úgy gondoltam, hogy nem szabad tovább vinnem erre az évre. Mondhatni új életet akartam kezdeni. Tudod mit nem tudtam otthagyni a tavalyi évben? Igen, a fájdalmakat. Annyira hihetetlen, hogy képes vagyok őket folyton magammal cipelni. Érthetetlen, hogy a saját testem nem fogad szót nekem, amikor minden erőmmel le akarom rakni ezeket a terheket és mégis bennem maradnak. Kegyetlenül fáj, hogy nem tudom megszüntetni őket. A minap azt mondta nekem valaki, hogy mindig segítek, mindig mindent feláldozok, aztán még is nekem fáj utána. Én vagyok az aki mindig megalázkodik. Miért van ez? Én mindenemet odaadom mert el sem tudnám képzelni, hogy másképp viselkedjek. Mindent beleadok. A munkába, a kapcsolatokba. Fogom magam és az utolsó helyre rakom az összes dolgomat. Mindent más elé helyezve. Egyrészt nehéz elfogadni hogy ilyen vagyok. Mert később amikor fáj és magamra maradok, akkor haragszom, hogy miért voltam ennyire önzetlen. Másrészt meg nehéz elfogadni és feldolgozni amikor nem azt kapod viszont amit te másnak odaadnál. Ami neked természetes hogy odaadod de másnak nem az. Tudom hogy nem vagyunk egyformák, de ezt soha nem fogom tudni megszokni. Ahogy soha nem is fogok tudni megváltozni. Mert hiába fogadom meg hogy önzőbb leszek, hogy most saját magammal fogok foglalkozni, hogy nem mondok igent mindenre, azt érzem hogy meghazudtolom saját magamat. Én ilyen vagyok, mások pedig olyanok, amilyenek. Egyszer talán egyensúlyba kerül a két oldal valakivel.

Van ez az ember. Sokat segített már nekem. Elmentem hozzá és azt mondta, hogy nem tudom lerakni ezeket a dolgokat. Azt mondta, hogy a törés akkora volt bennem, hogy tovább fog kísérni. De ez rossz dolog...Azt hittem képes vagyok rá, Azt gondoltam, hogy ha elmegyek hozzá és felteszem a kérdést, akkor megkönnyebbül a lelkem mert azt fogja mondani, hogy az úton haladva szépen lassan elhagyom ezeket a súlyokat, ezt a fájdalmat. De nem ezt mondta. És ott elvesztem .Minden utolsó reményem ebbe az emberbe és az ő szavaiba fektettem, hogy megszabadít a szörnyeimtől. De egyedül maradtam velük. Menekülsz valami elől, harcolsz velük, szaladsz a megváltás felé, majd mikor odaérsz akkor azt mondják neked, hogy nem létezik. Képtelen vagy rá, nem tudsz felejteni, sem megbocsátani. Ott fogod cipelni magaddal az úton, ott lesz benned. Ezek után hogyan folytatod az utad? Mert én tanácstalanul állok. Nem tudom elfogadni, hogy nem tudok megbocsátani, miközben nem tudom elfogadni hogy megbocsássak. Mint egy elcseszett skizofrén. Tudod néha azt gondolom, hogy francba az egésszel, rágörcsölök és azért van így. Ha nem gondolnék rá akkor fel sem tűnne. Néha azt gondolom, hogy beleélem magam a drámába mert az könnyebb. De tudod, sajnos nem így van. Ha tudnád hányszor nyomtam el, hányszor mondtam azt hogy hülyeség és ha nem foglalkozok vele akkor idővel eltűnik. Csak erre koncentrálok. Hidd el, nálam jobban senki nem akarja hogy ez innen eltűnjön. Senki! De a rohadt életbe is, mindig visszajön. Itt van és nem hagy nyugodni. Szüntelen azon dolgozom, hogy visszaállítsam a múltat, a régit kettőnk között. De mi van ha halott ügy az egész? Minden változik, te is, én is....mi van akkor ha ezzel a folytonos próbálkozással energiát pazarlok. Mi lesz akkor ha elfogadom, hogy ez így van? Mit kezdjek vele? Harcolni tudok ellene. De hogyan kell elfogadni vagy megoldani? 

Minden más jó úton halad. A munka lehúz de ennek ellenére látom, hogy megyek előre és minden szépen elkezdődik. Rettentően hálás vagyok azért, hogy itt lehetek és segítő kezek vannak mellettem. Mindent meg akarok köszönni. De ezzel az eggyel bajban vagyok. Nem tudom megoldani. Nem tudom, hogyan kell és lehet hogy tényleg úgy lesz ahogy mondták, képtelen leszek rá. De én szeretném. Meg akarom oldani. De semmi másom nincs, csak ez az akarás. Elég ez hozzá? Valamiért megkaptam ezt az élettől, valamiért elém rakták ezt. És bár azt mondják, nem kapsz nagyobb hegyet utadon mint amekkorát meg tudnál mászni, mégis jó lenne ha itt lenne valaki, aki azt mondaná, hogy nem lesz semmi baj és meg tudod csinálni. De a végén mindig egyedül nézel szembe a félelmeiddel. Én nem akarok többet félni. Tudod rossz dolog félni valakitől akit szeretsz. És egyelőre nem tudom, hogy tegyem ezt le.

Nem vagyok boldog. Tudod milyen nehéz ezt kimondani? Nem azért mert nem akarod elfogadni, hanem mert rettentő súlya van a szónak. Tegnap le kellett ülnöm és kimondani a saját tükörképemnek, hogy nem vagyok boldog. Szinte halottnak érzem magam belülről. Kérlek ne érts félre, mert igenis hálás vagyok. El sem tudod képzelni, hogy mennyire hálás vagyok. Azóta, hogy majdnem meghaltam, igyekszem minden egyes dologért hálát adni. Legfőképp azokért az emberekért akik velem vannak, és azokért a dolgokért, amik megadatottak nekem. Mindenek felett pedig az életért vagyok hálás. Látom mennyi hasznos dolgot építettem és mennyi rosszat romboltam le. Ennek ellenére nem vagyok boldog. Úgy értem, hogy nem vagyok felszabadult, nem vagyok szabad. Nem kell, hogy mindig annak érezzem magam, de tudod, az a kevés pillanat amikor átélsz egy felszabadító percet, akkor az rengeteg energiával tölt fel. Érted már? Nekem ezek a pillanatok kegyetlenül hiányoznak és nélkülük kezdem minden életkedvemet elveszíteni. Hajtogatom, hogy ez az év erről szólt, a tanulásról, az újrakezdésről. Okoskodunk, hogy mindennek meg lesz majd a jutalma. De közben azt érzem, hogy egyre fogy az erőm és már nem bírom sokáig. Nem találom, ami igazán feltölt. Nem találom az életet, És tudod, hogy ettől félek a legjobban.Rengeteget dolgoztam ebben az évben, azon, hogy újjáépítsem az életem, ahogy kell. Rengeteged adtam magamból, annyit amennyit csak tudtam. De közben elfelejtettem élni. Mondhatod azt, hogy ez is élet, hiszen én magam írtam, hogy most kezdődött csak igazán. Így is van, csak tudod, amikor azt mondom hogy elfelejtettem élni, akkor azt úgy értem, hogy elfelejtettem nevetni. Nemsokára itt az év vége. Megfogadtam, hogy tiszta lappal akarok indulni jövőre. Hogy mire elérjük azt a bizonyos éjfélt, úgy érezhessem, hogy megszabadultam minden negatív dologtól. A rengeteg görcstől, az ártó emberektől, a felesleges félelmektől és attól a mérhetetlen sok dühtől ami most ebben a pillanatban is felemészti a lelkem és a szívem. Mert nem érzek mást csak dühöt. Döbbenetes amikor rájössz, hogy megint dühös vagy, és ha megvizsgálod, akkor nincs is benned más csak harag, ellep mindent. Úgy értem, tényleg mindent, El nem tudod képzelni, hogy mennyire fuldoklom benne és fogalmam sincs, hogyan tudom lerakni. Nem tudok türelmes lenni, nem tudok reálisan gondolkozni, és ami a legjobban fáj, hogy nem tudok szeretni Elhiszed ezt? Én ne tudnék szeretni? És mégis. Semmit nem találok itt bent. Nem hiányoznak emberek, nem hiányoznak a barátok, semmi sem hiányzik. Nem érzek semmit, csak dühöt. Azóta, hogy majdnem meghaltam, görcsösen próbálok minden helyzetből okulni és úgy élni az életem, hogy ha egyszer tényleg elmegyek, akkor hagyjak magam után valamit. Minden nap próbálok eszerint élni. És mégis úgy érzem hogy elrontottam. Mert ha jó úton járok, akkor hogy hogy mégis meghaltam belül? Mi történt az elmúlt pár hétben, hónapban ami ennyire megtört? Nagyon haragszom, azt érzem hogy megfulladok benne és nem tudom lerakni. Valahol az út folyamán rettentően elfogytam. Látom, hogy mennyi lehetőség van előttem, de van amitől nem tudok elszakadni. Te nem láttad hogy boldogtalan vagyok? Te nem látod, hogy fuldoklom? Mert nagyon hosszú ideje úgy érzem egyedül vagyok, és ez megrémít. Testvérségről beszélünk, közben pedig úgy érzem, csak a felületi dolgokat látod és nem látsz igazán engem. Nem akarok vádaskodni, mert nekem kell ebből felállni, ha egyedül akkor egyedül. Szeretném ha megértenéd, hogy miért van bennem ez a düh, mert jelenleg én is ezen vagyok. Hogy miért érzem úgy magam, mint egy rongybaba, akit használtak, majd magára hagyták. Hogy nem érzem azt, hogy segítenél és építenél engem. Gyengének érezlek, és ezért tudat alatt megpróbáltalak ellökni magamtól. És bármennyire rossz kimondani, akkor is elöntött a régóta cipelt harag, amikor te lebetegedtél. Nem azt éreztem hogy sajnállak és együtt érzek. Hanem azt, hogy amikor végre próbálom összeszedni magam és ott a lehetőség, hogy rendbe tegyem az életem, akkor te cserben hagysz. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem szándékos részedről. De kérlek érts meg mit akarok ezzel mondani. Olyan volt ez már mint olaj a tűzre. Talán csak azt akarom mondani, hogy lásd meg azt, hogy az én erőm sem végtelen, hogy nekem is épp annyi támogatásra van szükségem mint amennyit én adok neked az utolsó lélegzetvételemig. Hogy szükségem van arra, hogy hinni tudjak abban a testvéri kapcsolatban, amiről te beszélsz. Hogy bár tudom min mész keresztül és támogatlak ahogy eddig tettem, mégis ugyanúgy szükségem van ezekre nekem is. És kiabálj velem, ha akarsz, vesd a szememre hogy igenis így van. De ettől még nem fogom azt érezni, hogy erősítesz. Valamit elvesztettem útközben, magamból és minden másból is. Szerettem volna ezt elmondani, függetlenül attól hogy mi fog történni. Mert valahol saját magamnak is le kellett írnom ezeket a dolgokat. Össze kell szedjem magam, Le kell tennem azt a sok haragot amit cipelek, mert ha nem teszem akkor meg fog ölni végleg. El kell kezdenem keresni az életet, azokat a perceket amikért érdemes volt reggel felkelnem. Baromira hiányzik azt érezni hogy élek, annyira nagyon, hogy már fáj. Muszáj elkezdenem, és ha ez úgy történik, hogy kiadom magamból és emiatt nem szólsz hozzám két napig, akkor legyen. Ha nem akarod látni, ha nem akarsz segíteni, semmi baj. Nem akarok dühös lenni többé és most minden utolsó energiámmal azon leszek, hogy el is hagyjam ezeket. Nem tudok bocsánatot kérni, nem érzem, hogy rossz dolgot tettem volna. Inkább azt érzem, hogy rossz dolgok mennek végbe bennem. Dühös vagyok. Elfogytam. Boldogtalan vagyok...

Te is olyan sokat gondolkodsz az összefüggéseken? Te is mindig azon agyalsz, hogy mi miért történik? Nos, én igen. Van egy görcsös hitem, de inkább nevezzük ragaszkodásnak, hogy muszáj átlátnom az élet minden apró mozzanatát, muszáj azokat megértenem, máskülönben szétesik a világom. Legalábbis ettől rettegek. Igen, rettegek. Te nem szoktál félni attól, hogy letérsz az útról? Tudom, mindenki más. Valaki semmiben sem hisz. Hogy mitől ragaszkodom én ezekhez annyira? Azt hiszem azért, mert egyszer feladtam és mindent elvesztettem. Elengedtem a gyeplőt és azt mondtam, hogy semmi sem számít, minden ráér, aztán lesz, ahogy lesz. Majd olyannyira kicsúszott alólam a talaj, hogy mindent előröl kellett kezdenem. Nem tudom, hogy te miben hiszel, de akkor ez egy második lehetőség volt számomra. Olyan igazi nagy második lehetőség. Tudom, sokszor mesélek róla, és már joggal hihetnéd azt, hogy megrekedtem a múlt eme pillanatában. De tévedsz. Azért mesélek róla mindig, mert nekem ez egy újrakezdés, és nevess ki, de szerintem itt kezdődött el az életem. A 23 évem összes pillanatából ezt az egyet soha sem fogom elfelejteni és ameddig élek mindig mesélni fogok róla. Arról a pillanatról amikor meghaltam, majd újra elkezdtem élni. Elárulom neked, hogy rettentően félek a haláltól. Sokat gondolkodtam ezen is. Valójában nem is a haláltól félek, hanem attól a pillanattól, amikor eljön az én időm, és én visszanézek, majd azt látom, hogy nem éltem. Nem éltem az életem, nem úgy éltem ahogy kellett volna és legfőképp nem éltem az elém rakott lehetőségekkel. Elképesztően félelmetes az egész. Olyan könnyű meghalni. Tudod önmagában a pillanatra alig emlékszem, olyan egyszerűnek tűnik innen a halál pillanata. Észre sem venni. Tudod mi maradt meg bennem? Az utolsó döntésem. Nem mintha sok időd lenne gondolkozni másodpercekkel az egész előtt, csak azt akarom mondani neked, hogy minden döntésnek súlya és következménye van. Még a legapróbbnak is. Most azt mondanád, hogy a sors, az élet alakította így. Nos ebben igazad van. Én is hiszek benne, hogy ami meg van írva, az úgy is lesz. De még sem egészen így van. Mert minden döntés kérdése. Van az a variáció, hogy az egész életet egy felsőbb vezető erő irányítja és minden előre meg van írva. De van egy másik opció, amiben én is hiszek, hogy a vezető erő megmutatja neked hogy merre kell menned, de te döntöd el, hogy élsz e a lehetőségekkel, avagy sem. Te döntöd el, hogy megtanulod e a leckét, vagy újra elköveted a hibát. Mindegy, hogy döntesz. Igen, azt mondom, mindegy. Mert véleményem szerint nincs rossz vagy jó döntés, csak a döntés létezik. Érezheted úgy, hogy jól döntöttél, de ha az mégsem a te utad, nem fogod jól érezni magad. Érezheted úgy is, hogy rosszul döntöttél, de ha jó fele mész, az élet segíteni fog. Dönts bárhogyan, az a bizonyos magasabb szintű vezető erő ott lesz veled mindvégig. Neked csak ki kell húznod a fejed a homokból és elkezdeni nem félni. Tudod, nekem ez nem nagyon megy. Azóta a pillanat óta, rengeteg félelmem elengedtem. Ha tudnád hány gátat romboltam le magam körül, amit előtte építettem fel. Nagyon nehéz dolgok voltak ezek, de megtettem és most itt állva azt mondom neked, hogy megérte. De csak most, hónapokkal az egész után.Hogy miért mondom mégis, hogy nem megy? Mert még mindig nem érzem azt hogy élek. Nem érzem azt hogy szabad vagyok és minden rendben lesz. Igen, képzeld éreztem már ilyet. Nagyon hiányzik, kimondhatatlanul vágyom rá. Nem kell, hogy nagy dolgokra gondolj. Úgy értem, hogy voltak olyan pillanatok amikor megálltam és azt mondtam hogy abbahagyom a görcsös agyalást, mert élvezni akarom a pillanatot. És tudod milyen volt? Fantasztikus. Ilyen pillanat volt, amikor táncoltam az esőben, ilyen pillanat volt, amikor teljesen átadtam magam egy csóknak, vagy csak az a pillanat amikor átléptem az országhatárt és minden problémát hátrahagytam. Olyan jó pillanatok ezek és annyira nagyon hiányoznak. Mindig azt mondtam, hogy rengeteget tanultam azóta, hogy újra kezdtem mindent. Nagyon sok gátat és félelmet léptem át. Ennek ellenére ma leültem és azt éreztem hogy boldogtalan vagyok. Kérlek ne érts félre, mert igenis hálás vagyok. El sem tudod képzelni, hogy mennyire hálás vagyok. Azóta, hogy majdnem meghaltam, igyekszem minden egyes dologért hálát adni. Legfőképp azokért az emberekért akik velem vannak, és azokért a dolgokért, amik megadatottak nekem. Mindenek felett pedig az életért vagyok hálás. Látom mennyi hasznos dolgot építettem és mennyi rosszat romboltam le. Ennek ellenére nem vagyok boldog. Úgy értem, hogy nem vagyok felszabadult, nem vagyok szabad. Nem kell, hogy mindig annak érezzem magam, de tudod, az a kevés pillanat amikor átéled ezeket a felszabadító perceket, akkor rengeteg energiával töltenek fel. Érted már? Nekem ezek a pillanatok kegyetlenül hiányoznak és nélkülük kezdem minden életkedvemet elveszíteni. Hajtogatom, hogy ez az év erről szólt, a tanulásról, az újrakezdésről. Okoskodunk, hogy mindennek meg lesz majd a jutalma. De közben azt érzem, hogy egyre fogy az erőm és már nem bírom sokáig. Nem találom, ami igazán feltölt. Nem találom az életet, És tudod, hogy ettől félek a legjobban.Rengeteget dolgoztam ebben az évben, azon, hogy újjáépítsem az életem, ahogy kell. Rengeteged adtam magamból, annyit amennyit csak tudtam. De közben elfelejtettem élni. Mondhatod azt, hogy ez is élet, hiszen én magam írtam, hogy most kezdődött csak igazán. Így is van, csak tudod, amikor azt mondom hogy elfelejtettem élni, akkor azt úgy értem, hogy elfelejtettem nevetni. Nemsokára itt az év vége. Megfogadtam, hogy tiszta lappal akarok indulni jövőre. Hogy mire elérjük azt a bizonyos éjfélt, úgy érezhessem, hogy megszabadultam minden negatív dologtól. A rengeteg görcstől, az ártó emberektől, a felesleges félelmektől és attól a mérhetetlen sok dühtől ami most ebben a pillanatban is felemészti a lelkem és a szívem. Nem tudom még, hogy fogom csinálni, hogy fogok ezektől megszabadulni. De hidd el nekem, hogy minden maradék erőmmel ezen leszek. Mert egy valami még mindig tartja bennem a lelket: a hit. A hit, hogy mire az út végére érek, megnyithatok egy új ajtót, ami mögött megannyi felszabadító és feltöltő pillanat vár. Hogy végre kicsit hazaérek, és szabad leszek.

Február 6. Ez az a nap, amikor újra kezdődött minden. E naptól kezdve vallom azt, hogy kaptam valamit, amit más nem kapott meg. Ez pedig nem más mint egy esély, arra hogy mindent rendbe hozzak.

Hiszek abban is, hogy mikor a sors úgy gondolja, hogy egyedül nem fog menni, vagy létezik egy ember a nagyvilágban, akinek épp olyan szüksége van segítségre, mint neked, akkor találkozni fogtok. És attól a naptól kezdve minden megváltozik. Elkezded észrevenni az apró jeleket. Hogy eddig milyen emberekkel vetted körbe magad. Ki voltál eddig. Hol tartasz most. Mert abban a pillanatban, hogy ez az ember belép az életedbe, tudni fogod, hogy mi az ami rossz körülötted. Hisz a lélektársad, a másik feled olyan minőségi perceket, pillanatokat lop az életedbe észrevétlenül, hogy végre felnyílik a szemed, merre is kellene menned. Az elején még nem fogod tudni, de érzed, hogy közös hullámhosszon vagytok, mintha már ismernéd őt. Aztán napról napra egyre erősebb lesz benned az érzés, hogy ez nem pusztán barátság. Mert az ahogy belépett az életedbe, az a pillanat, időpont amikor megérkezett, nem is lehetett volna tökéletesebb időzítés. A fentiek küldték hozzád, így szinte biztosan érzed, hogy kettőtöket valami mélyebb dolog köt össze, egy erősebb szál, amit senki más nem fog érteni, csak ti ketten.

Egyszer azt olvastam, hogy az angyalok barátok képében jönnek el hozzánk. Úgy gondolom, hogy azon a februári napon én láttam az angyalomat, mielőtt megtört az életem. Ott ült, egy jel volt, már megérkezett hozzám, de előtte még engem kellett megállítani, felnyitni a szemem. Mert rossz úton jártam, rossz emberekkel. Szóval szerencsésnek tartom magam. Nem pusztán azért mert élhetek, hanem legfőképp azért, ahogy élhetek. A sors nem csak egy esélyt adott arra hogy folytassam tovább az életem, hanem arra is segítő kezet nyújtott, hogy megtanuljam merre kell mennem, hogy kell felismernem a jeleket az úton, hol kell bátornak lennem, és hol kell kitartanom akkor is, ha azt hiszem már nem bírom tovább. Ez rettentő nagy segítség. Elmondhatatlan hálát érzek, amiért a fentiek ilyen kegyesek voltak hozzám és ezt az embert elküldték hozzám. Hisz tudom jól, hogy nem mindenki talál rá arra, akivel össze van kötve.

Az hogy milyen érzés ez, nem is tudnám megfogalmazni. Talán Oravecz Nóra az a személy, aki ezt megfogalmazta számomra. És az sem véletlen, hogy életem során számos alkalommal találkoztam az ő szavaival, mégis akkor olvastam el az összekötésről szóló könyvét, mikor én magam is megtapasztaltam azt. Egy szóval tudod, hogy az egész nem ebben az életben kezdődött, és nem is ebben fog véget érni...

Ok okozat összefüggések sorozata az egész. Ennek köszönhetően jutottam el végül egy olyan emberhez is, aki a fentiek szavát közvetíti felém. Úgy vélem, hitem mindig is volt, azonban ezután a találkozás után kezdtem igazán hinni. Összességében mindenben. Magamban, a kapcsolataimban, a sorsomban....és egy felsőbb erőben. Akkor ott, abban a pillanatban, mikor leültem és átnéztem a múltamat, rám tört a sírás. Mintha valaki azt mondta volna nekem, "látom és megértem a múltad, hogy miken mentél keresztül és mit érzel. Látom mennyire fáj és mennyire kétségbe vagy esve" Mert hogy így volt. Azon a februári estén mikor az élet megállított, már nem volt semmim. Se hitem, se célom, nem volt tervem, és nem volt életem. Addigra már mindent kihalt bennem. Mígnem ezen a délután kijött minden fájdalom, és megmutatták, hogy van remény és itt van az út az orrom előtt, csak el kell induljak rajta. 

Az hiszem, legfőképp bátorságot és kitartást tanultam az elmúlt fél évben. Külső szemmel én úgy látom magam, hogy olyan helyzetekbe ugrottam bele, olyan dolgokat kezdtem el és csináltam végig, amiket régebben talán nem tettem volna meg. Sőt, biztosan nem. Ha valaki más nézi, nem hiszem hogy számára nagy jelentőségű lenne, de én aki ismerem magam, tudom, hogy régebben miket kerültem el, és miket csináltam végig. Hogy mi volt az ami bátrabbá és kitartóbbá tett? A hit....

Az volt a legboldogabb pillanat számomra, és ott kezdtem el újra feléledni, mikor visszataláltam a hitemhez, ami immár erősebb és fényesebb volt mint bármikor a 23 évem során. Ugyan még kezdetleges volt az egész, az utam elején voltam, de elég volt hozzá hogy elkezdjek haladni. És erről is szól az egész, amiért hálás vagyok. Amiért segítő kezeket kaptam, hogy visszataláljak ehhez az egészhez. 

Egyre jobban haladok. Az érzés, hogy vannak céljaid, hogy van egy terved, felbecsülhetetlen. Számomra elképzelhetetlen az élet úgy, hogy nem látom merre megyek most és merre szeretnék menni a jövőben. Így tudok én igazán élni, tervezni, létezni. Ez az amit visszakaptam, és vele együtt sok minden mást is.

A minap ismét útmutatást kaptam odafentről. Az eddig erős hitem, aminek fényében haladtam az utamon, most picit megingott. Nem mindenben, de egy olyan dologban is hinnem kellene, mely fájdalmas pont a múltam egy részében. 

Mit mondasz akkor, ha az élet közli veled, hogy jön egy személy, aki halálod napjáig hűséggel veled fog maradni? Azt mondod, szuper. De mit mondasz akkor, ha az élet 3 hónap múlva azt is közli veled, hogy ez a személy nem egy vadidegen, hanem a múltadból egy olyan személy, akit te fájdalmak között már megpróbáltál egyszer elfelejteni? Egy olyan ember, akit nagyon szerettél, de a szerelmed mégsem volt elég, nem kellett, így egy kegyetlen nehéz döntés után elhagytad őt. Na most ez a személy elvileg visszatér majd...

Mindenben vakon hittem eddig. De rá kellett jönnöm, hogy egy érzelmileg fájó ponthoz kellene most kötnöm ezt a vak hitet...és ez félelmetes. Hogy miért? Mert összetörhet, kegyetlenül összetörhet. Sorban teszem fel magamnak a kérdéseket: Miért kellett ezt nekem megtudnom? Miért kellett ez pont most megtudnom? 3 hónapja  miért nem kérdeztem rá erre? Hogy hogy csak most jutottam el oda, hogy ez érdekeljen és kiderüljön? Miért kellett megtennem azt a kegyetlen döntést, hogy magamtól elhagyom őt? Miért kellett, ha a jövőben visszatér és velem fog maradni? MI az amiért pont most történt ez, de közben pedig mégsem történt még semmi? 

Tudom, hogy  mindennek oka van. Ahogy annak is oka van, hogy egy fontos könyvet miért akkor olvasol el, amikor elolvasod, úgy ezen információ megtudásának is éppolyan jelentősége van. Az időpontnak, a helynek és minden másnak is. Egyszerűen csak nem jöttem még rá. Nem álltam még készen rá.

Tudom, hogy meg fogom tudni. Tudom hogy eljön az idő amikor visszanézek és meg fogom tudni válaszolni az összes kérdésem. Csak most várnom kell. Várnom és hinnem.

Az egyik két legnehezebb dolog az életben....

Ki vagyok én? Ez az a kérdés, amit mostanában rengetegszer feltettem magamnak. Néha körülnézek és egyszerűen el sem hiszem, hogy mik történtek velem. Néha nem tudom, hogy mit keresek ott ahol vagyok. Mit csinálok? Mit akarok csinálni? Kikkel akarok lenni? Néha már már fogalmam sincs a dolgokról. Ha kérdezik, hogy milyen voltam, ki voltam én, akkor meg tudom mondani. Tudod milyen voltam? Vidám, mosolygós ember, aki hangulatfelelős volt sokszor...egy bohóc. Szerettem szervezni, menni, barátokkal lenni. Mindig voltak rövidebb és hosszabb távú céljaim. Valahogy csak úgy tudtam létezni, hogy látom az utat amin haladok. Aztán ha megkérdezik, milyen vagyok most, nos...nem tudok válaszolni. Vannak pillanatok amikor úgy érzem, túl sok mindent cipelek magammal. Mintha képtelen lennék őket lerakni. Már-már görcsösen ragaszkodom hozzájuk...de miért?

Hogy mik ezek az emlékek és érzések? Egy barát elvesztése, egy szerelem elvesztése....egy halál közeli élmény..

De talán főként ez lehet az ami összetört. Mondhatnám, hogy ez nem én vagyok, hogy nem ismerem ezt az embert, aki idebent van. Viszont véleményem szerint az nem lenne igaz. Ha abban hiszünk, hogy minden történés, minden ami körülvesz minket, minden ami minket ér, az formál és változtat minket, akkor abban is hinnem kell, hogy ez vagyok én most. Mert bár kaptam az élettől egy büdös nagy pofont, és bár sokáig nem tudtam feldolgozni, hogy miért történik ez velem, most már mégiscsak azt gondolom, hogy így kellett lennie. Mert látom, hogy mikor kezdtem el letérni az útról. Látom, ahogy elkezdtem tönkretenni magam. Rossz emberekkel kezdtem. Kimerültem. És akkor jött a STOP. Rettentően hálás vagyok, hogy nem haltam meg. Kaptam egy újabb esélyt. Azt hiszem ez a harmadik esélyem az életre a születésem pillanatával együtt. És azt hiszem nem lesz még egy. Nem lesz többé visszaút. Azt érzem, hogy kötelességem, hogy megpróbáljam megtalálni a helyes utat végre...azt ami az enyém.

Most talán elkezdődött valami. Valami kezd mocorogni...olyan, mintha az élet játékot játszana velem. Megjutalmaz ha a helyes úton haladok és teszek a céljaimért. Viszont megbüntet ha letérek róla akár egy picit is. Nem akarok szomorú lenni. Élni akarok.

Egy "jövőbe látó" ember azt mondta nekem, hogy itt az idő. Mennem kell. A élet most adja azt az esélyt. Nem évek múlva, hanem most, ebben a pillanatban. El kell indulnom, mert nem vár rám többet. Vagy félreteszem a félelmeim és elindulok, vagy vége.

Úgy érzem elindultam. Azt hiszem találtam valamit, amibe tudok kapaszkodni, valamit amin el tudok indulni. Ez pedig a fotózás. Az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy ha az ember megtalálja azt, ami felvillanyozza, élteti, és imádja csinálni egy életen át....érezheti azt az ember ha megtalálta a hivatását?...az életét?

Azt hiszed, hogy egyedül vagy és nem tudod majd megcsinálni. Pedig muszáj lesz. Tudod, hogy meg kell és jobb lesz utána. Indulj el....

Nem tudom mit mondhatnék neked. Most igazán tanácstalan vagyok. Voltak pillanatok amikor úgy éreztem, jobb ha elbúcsúzok tőled. De nagyon nehéz megtennem. Bár sokan azt mondják, nem kellene vacillálnom rajta. Azt mondod benned nem lehet lelkiismeret furdalást ébreszteni. De tudod, nagyon fáj, amiket nekem mondtál és azt ahogy mondtad. Nem tudom mi szomorított el jobban, Az hogy butaságot húzol rá az egészre, amiért könnyű rám haragudni, vagy az, hogy miért tetted mindezt. Mert könnyebb volt olyan miatt haragudni, ami nem is létezik, mint meglátni végre hogy szeret valaki. De nyilván meg van ennek az oka. Talán mert terhesnek érzed ha szeretnek, vagy ha én teszem ezt. Nem tudom, sajnos. Azért haragszol és utasítottál el, mert én hisztizek, hogy nem sietsz hozzám akkor, amikor a legkevésbé van hozzá erőd. Ennyi idő után, ennyi ismeretség után tényleg elhiszed hogy ennyire ostoba lennék? Mert ha tényleg ezért lennék szomorú és hisztis, akkor ostoba lennék. Tényleg azt hiszed hogy egy  olyan lány vagyok, akit nem érdekel ha beteg vagy és csak magával foglalkozik? Valóban ennyire önzőnek akarsz látni? Vagy csak könnyebb e mögé bújni? Könnyebb rám aggatni ilyen dolgokat és haragudni mint beismerni, hogy te nem teszel engem boldoggá? Könnyebb mint meglátni, hogy szeret valaki, mert ezzel kezdeni kellene valamit? Szerintem ez a baj. Egyszerűen az érzésekkel vannak a problémák. De tudod mit? Nem bánom. Nagyon sokat adtam magamból, rengeteget. Tudod mennyire nehéz itt állni minden nap valaki mellett, akinek minden nap ugyanolyan és magától értetődőnek veszi hogy itt vagy, és talán észre sem venné ha eltűnnél? Tudod milyen érzés hinni valakiben, aki nem hisz magában és csalódást okoz? Itt voltam, tettem amit tettem, érted, magamért. Épített, formált. Egy darabig. Mert van egy pont ahol ez véget ér. Van egy pont ahol ez elkezd kevés lenni. Nem panaszkodom, mert itt akartam lenni. A barátod akartam lenni, meghallgatni, bízni benned, beengedni az életembe. És meg is tettem. Sokszor könnyen, sokszor nehezen de megtettem. Még akkor is ha soha nem értékelte ezt senki. Senki  nem küzdött értem, senki nem ragaszkodott hozzám, senki nem vette észre hogy mit teszek. Egyszerűen csak ott voltam és ennyi...Nem, magam sem várom hogy megértsd ezeket, vagy hogy megmozgasson benned valamit. Mondhatnád, hogy te már az elején megmondtad, mondhatnád, hogy te figyelmeztettél. Igen mondtad. Hogy hányszor akartam elmenni, magam sem tudom megszámolni, de aztán mindig valami maradásra késztetett. Hogy miért hittem azt hogy megváltozol? Nem tudom. Nem tudom miért hittem benned. Talán az amit látok benned, a másik oldalad, valójában nem is létezik.Most már kételkedem.

Nevezz butának, ostobának. Azért hogy maradtam, azért hogy érzéseket vittem bele. De nem fogok veled egyetérteni, nem fogod tudni azt éreztetni velem, hogy felesleges volt, vagy hogy hülyeség részemről az egész, mert nem szabad érezni. Nem vagyok ostoba, nem vagyok vak sem, egyszerűen csak az a helyzet, hogy néha olyan emberekbe fektetek reményt és hitet, akikbe nem kellene. Mondhatod, hogy nem is ismerlek valójában, vagy hogy naiv vagyok. De tévedsz. Látom magam körül a dolgokat, hallom amit mondanak nekem. De vannak néha olyan emberek, akiket ha jobban megnézel, akkor láthatod, hogy szerepet játszanak, álarcot viselnek, vagy egy olyan terhet ami évek óta velük van. Egyszerűen csak láthatod, hogy vajon mi készteti őket ilyen viselkedésre, védekezésre, arra hogy másak akarjanak lenni. Tagadhatod, kinevethetsz, de szerintem te is egy ilyen ember vagy, akit talán soha senki nem ismert igazán. Hát ezért maradtam itt. Néha megmutatkozott az a másik személy benned, és reméltem hogy egyszer megismerhetlek jobban. Aztán elkezdtem ezt a személyt megszeretni. És most itt tartunk.

Megtenném újra, hiába volt kockáztatás aztán elesés a vége. Csalódtam, persze. Hazudnék, ha azt mondanám hogy nem. De elfogadom, hogy nem vagyok elég. Nem vagyok az. Maradhatok még ezer napig de sosem leszek az.

Sosem mondtam ki, de szeretlek. Tudom, hogy még foglak is mert nem múlik el egy másodperc alatt. És azt is tudom, hogy sajnos ezen a ponton ez nem jelent semmit. Egyszerűen csak nem elég. Nem kell. Nincs szükséged rám. De ettől még így van, azonban majd elmúlik, elhalványul. Biztosan így lesz, idővel.

Azt is tudom, hogy talán nem ér el hozzád, amit mondani akarok. Talán soha nem fogod látni, hogy miért voltam itt, és talán egy nap is elég lesz hogy elfelejts örökre, mintha meg sem ismertél volna. Talán így lesz. Egyszerűen csak azért mondom ezt el, mert nekem szükségem van rá. Mert ha nem tenném meg, akkor olyan lenne, mintha soha nem értél volna nekem semmit. És ha 5-10 év múlva egyszer visszanézek, akkor inkább bánjam meg azt amit kimondtam, mint amit soha nem mondtam el neked....Ennyi az egész. Ennyi volt az egész....

Napok óta az jár a fejemben, hogy írnom kellene. Tudod eltelt egy év azóta hogy megismertelek és ez nagy szó. Sok idő. El sem hiszem hogy már ennyi minden van mögöttünk. Néha soknak tűnik, néha nagyon kevésnek. Ahogy közeledett ez a nap, egyre többször játszódott le a fejemben az a pillanat amikor megismerkedtünk. Számtalanszor elmondtam már, mennyire hálás vagyok a sorsnak ezért. Azért az egy pillanatért. Azóta számtalan megpróbáltatáson kellett keresztül mennem. Sok erőre volt szükségem, hogy ki tudjak tartani melletted. De valamilyen hihetetlen módon, mindig volt valami, amiben hihettem, amibe kapaszkodhattam, hogy tovább tudjam csinálni. És látod, itt vagyok. Itt vagyok, megmutattam, hogy szeretlek és ragaszkodom hozzád. Egy éve...

Számomra az írás egy mentsvár. Egy olyan eszköz, ami segít tisztán látni. Rengeteg oka lehet annak, ha írok valamit, de legtöbbször olyan dolgokat írok le, melyek a lelkem vagy a szívem legmélyebb részeiben vannak eldugva. Olyan elmélkedés félék. Olyan gondolatok, amiket nem mondasz ki hangosan, nem osztasz meg másokkal. Inkább csak helyrerakod őket.Az elmúlt egy év során számos írás született miattad. Soha nem mondtam, de fenekestül felforgattad az életemet. Olyan volt, mintha valaki hirtelen kirántott volna a fénybe. Soha nem meséltem el neked, mit is éreztem valójában, vagy mi történt bennem. Úgy éreztem, hogy nem értenéd meg. Vagy talán elviccelnéd az egészet. Az idő során, voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem hogy tudnod kellene. Nem azért, hogy nekem jobb legyen vagy történjen valami. Hanem mert azt éreztem hogy ha elmondanám neked, hogy mennyire megváltoztattad az életem, akkor talán észhez fogsz térni. Talán végre elhiszed, hogy érdemes lenne kibújni abból a biztonságos csigaházadból, levenni az álarcot és megbízni valakiben, hagyni hogy szeressenek.

Az elmúlt egy évem tudod miről szólt? Megismerni önmagam rajtad keresztül, miközben próbállak megfejteni és meglátni, milyen is vagy te valójában. Hogy sikerült e? Nem tudom. Azt érzem, hogy itt állok az úton és néha lépek egyet előre, néha pedig kettőt hátra. Van úgy, hogy fogalmam sincs ki vagy te valójában, úgy érzem kudarcot vallottam. De ugyanennyi alkalommal vagyok biztos benne hogy látlak, ismerlek. De nagyon nehéz mert nem tudlak megváltoztatni. Nem is megváltoztatni....inkább rávenni, hogy dobd el a szabályaidat.

Gondolkodtam rajta, hogy miért vagyok még mindig itt. Miért próbálom meg újra és újra, annak ellenére hogy számtalanszor gázolsz át rajtam, úgy hogy észre sem veszed. Rettentő hülyének érzem magam, hogy kitartok. Tudod hányszor kérdeztem meg magamtól hogy miért? Az agyam csak sorolja és sorolja az okokat, hogy miért kéne menekülnöm, mert pofára fogok esni. De még mindig itt vagyok.

Felállhatnék, elköszönhetnék, feladhatnám, továbbléphetnék. Elengedhetnélek, úgy, hogy azt mondom, nem érdemes reménykednem benned. Nem érdemes abban reménykednem, hogy valaha is képes leszel szeretni. De akkor miért csinálom? Pazarlom az időmet? El kéne mennem, találnom kellene mást, valakit aki viszont hisz bennem. El kéne mennem....

De még mindig itt állok, nézem ezt az egy évet és tanácstalan vagyok. Mindig abban hittem, hogy minden ember okkal lép az életünkbe. De arra hogy én miért vagyok még a tiédben, még nem jöttem rá.

Nem tudom, hogy érdekel e, ha itt vagyok. Nem tudom hogy érzel e bármit is. Nem tudom hogy szomorú leszel e ha elmegyek. Nem tudom hogy ér e neked ez az egész bármit is....nem tudom, hogy valaha is értékelni fogod azt, ha szeretlek. De legfőképp azt nem tudom, hogy megérdemled e egyáltalán. Van róla elképzelésed, hogy mennyire nehéz egy olyan embert szeretni mint te? 

Egy olyan embert, aki minden áron, ösztönösen utasítja el a kedvesség és a szeretet minden létező formáját. Tudod mennyire baromira nehéz? Mindig találni egy szót, egy pillanatot, egy érintést amibe kapaszkodhat az ember és azt tudja mondani, hogy igen, képes vagyok felállni és még egy pofont elbírni. Csak miattad. Csak azért, mert reménykedsz. Pedig azt hiszed, ha az ember rád néz, a remény minden fajtája kihal belőle. Hát nézz rám. Itt állok egy éve. Mi ez ha nem remény?

Elfáradtam. Rettentően elfáradtam. Harcolni valakinek a szeretetéért és kedvességéért ennyi ideig...úgy hogy minimálisan kapod vissza...nagyon nehéz. Egyre kevésbé bízok, egyre jobban elvesztem a hitem, és egyre kevésbé találok olyan dolgot amibe kapaszkodni tudnék.

Azt hiszem képtelen vagyok tovább menni.....tovább harcolni ezért az egészért egyedül. Elfáradtam.

Soha nem hittem hogy lesz erőm kiszállni, és elhagyni téged. Az egy olyan lépés lenne az életemben, amihez baromi sok erő kell. Azt mondod csalódni rossz, szeretni hülyeség. Itt vagyok egy éve, szeretlek és ragaszkodtam hozzád. És most ennek ellenére fel kell állnom és elmennem, úgy hogy közben megszakad a szívem. Szóval tudod mit? Elegem van ebből a baromságból. Elég a gyávaságból, hogy nem tudsz szeretni, hogy elcseszed az egész életed. Nem akarom többet hallani. Végigcsináltam ennyi mindent, és te nem láttál mást csak a sok hülye szabályodat. Egész idáig itt voltam és észre sem vetted. Úgyhogy elegem van. Elfáradtam.

Nem tudom hogy érdekelni fog e, vagy úgy éled tovább az életed mintha meg sem történt volna. De engem már ez sem érdekel. Muszáj elengednem ezt az egészet és olyanra koncentrálni ami feltölt....

El kéne mennem....fel kéne adnom....te akarod hogy maradjak?

Sokszor annyira elvakít a szerelem, hogy észre sem veszem mit teszek valójában. Egyszer megfogadtam hogy soha, soha nem fogok megváltozni vagy feladni magam egy fiú kedvéért. Még egyszer nem. Egyszer mindenem feláldoztam, de tényleg mindenem. Kiszakították a szívem a mellkasomból és ott álltam egyedül. Fogalmam nem volt hogy én ki vagyok. Mit akarok, hol tartok, és egyáltalán ki az, aki a tükörből néz vissza rám. Tönkretett. A szerelem, amiben hittem, amiben bíztam...a hőn áhított szerelem teljesen tönkretett.

Az a teóriám, hogy az összetört szívű emberekből szívtörők lesznek. Van e kivétel? Nem hiszem. Mindenki, akit egyszer összetörtek, később össze fog törni valaki mást. Mindegy hogyan, vagy mennyi idő után, de belőled is "rosszfiú" lesz. 

Mindig előttem lebeg a remény. Hogy valakit meg kell menteni, vagy pont én leszek majd más számára stb. stb. De hogy mi a valóság? A valóság az, hogy a remény a legrosszabb és egyben legjobb dolog az életben. A remény egy eszköz amivel emberekhez láncoljuk hozzá magunkat. Ámítunk vagy ámítanak minket. Van boldog befejezés, muszáj hogy legyen. Szkeptikus vagy? Elhiszem. De azt gondolom, hogy rengeteg ember fog ki és besétálni azon az ajtón ami a szíveden van. Rengetegen lesznek, mire végre célba érsz. Vagy ott a másik út. Hogy elhatározod, ezt az ajtót soha senkinek nem nyitod ki többet. Nem hiszem hogy bármelyik út jobb lenne a másiknál. Az egyik tele lesz fájdalmakkal, mert megbízol valakiben, szeretsz de elhagynak. Fájni fog. A másik ugyan fájdalommentes, de véleményem szerint végtelenül üres. Egy üres, monoton út. Lehet hogy azt mondod, elégedett vagy az életeddel. De szerintem hazudsz ha azt mondod, boldog vagy. Játszhatsz önvédelmi játékot, vagy mehetsz fejjel a falnak. Hazudhatsz bárkinek, hazudhatsz bármit. De minden mocskos dolog ellenére a legrosszabb az, ha hazudsz önmagadnak. Mert bármit teszel ebben az életben, légy bárhol bárkivel, ha útközben elveszíted önmagad, akkor vesztettél. Mindegy hogy szerelem közben vagy játékból. De egyszer csak eljön az a pillanat, amikor majd ott állsz egyedül és vagy engedted hogy elvegyék mindened, vagy annyira szar embernek tartod magad, hogy tükörbe sem bírsz nézni. És ebből a gödörből baromi nehéz kimászni...én már csak tudom.

Néha annyira elvakítanak az érzések, hogy az önámítás mocsarában kötök ki. Folyton biztat egy hang a fejemben, hogy ne adjam fel, bízzak a reményben, bízzak a sorsban. Aztán beszáll egy másik hang is, amit én józan észnek hívok. Elkezdődik egy párbaj a fejemben, érvek és válaszok sorakoznak fel. Hogy mi a vége? Van, hogy telebeszéled a saját fejed és nyugodtan fekszel le aludni, mert úgy érzed, minden rendben, csak sodródsz az árral. És ott van a ritkábbik eset...hogy őszinte vagy magadhoz. Lehet hogy ettől is megnyugszol. De addig amíg az önámítás mocsarában megragadsz és észre sem veszed hogy az életed egy helyben áll, addig az őszinteség előrehúz. Arra késztet hogy lépj egyet. Kimondasz mindent ami jó, mindent ami rossz és az életed elindul, folytatódik. Lehet hogy kicsit fog fájni, de érezheted úgy is hogy kitépik a szíved a mellkasodból. Azt hiszem ez a gyakoribb.

Szóval a szerelem nem más mint egy végcél, egy olyan út végén, ami tele van fájdalommal, hazugságokkal, hibákkal és vastagon önámítással. Hogy van e benne jó? Hogy ne lenne. Mert bár sokszor fogod a pokolban érezni magad, de közben kapsz az élettől olyan pillanatokat is, amikor azt érzed hogy igazán élsz és boldog vagy. De ez nem a végálommás, hanem csak a megállók....ha ezt elfelejted, akkor veszíthetsz.

El szeretnék mondani neked valamit, de egyszerűen nem tudom, hogyan kezdhetnék neki. Igazából azt sem tudom, hogy szeretnéd e hallani. Muszáj kimondanom, elmondanom. Ha nem is miattad vagy miattam....akkor a múlt miatt. Próbáltam, tovább akartam lépni. El akartam ezt felejteni, legyinteni egyet könnyedén, hogy jól van ez így. Mert így jó neked. De ez baromira nehéz. Állni egy helyben, tétlenül és végignézni, hogy nincs beleszólásod a dolgokba. Pedig megtettem volna, kimondtam volna bármit, ha tudom, hogy ettől jobb lesz. Körülöttem az emberek kérdeznek, sajnálkoznak...és mikor azt hallom a szájukból, hogy rossz lehet így elveszíteni egy barátot, akkor megszakad a szívem. Mindig abban reménykedtem, hogy ez csak átmeneti állapot és majd minden helyre jön. De be kell látnom, hogy tévedtem. Be kell látnom, hogy ezeknek az embereknek igaza van, és hiába tagadom, én már elveszítettem egy barátot. Elveszítettem úgy, hogy még elbúcsúzni sem volt időm. Nem volt esélyem megmagyarázni bármit is. Hát talán ezért akarom most elmondani. Megfogadtam, hogy legyen bárhogy, ki fogom mondani, nehogy egyszer túl késő legyen. Mert ez így nem megy. Ennek így nem lehet vége, hogy tegnap még beszéltünk....aztán egy pillanat alatt eltűnt minden...mintha nem ért volna semmit az egész. Nem beszélünk róla, kitöröljük az egészet...de én ezt nem akarom. Törölj ki mindenhonnan ha ezt akarod. Tüntess el az életedből. Ne emlékezz rám, vagy a barátságunkra, ha így könnyebb neked. Semmi baj, kérlek tedd meg, ha ettől jobb lesz minden. Csak engedd meg, hogy én elbúcsúzzak és lezárjam ezt az egészet.

Azt hiszem kár lenne a múltat magyaráznom. Hogy mi az amit tudtam vagy mi az amiről nem akartam tudni. De azért mert becsuktam a szemem dolgok előtt, mert szükségem volt erre a barátságra....mert annyira erősen akartam, hogy jó legyen....ezért az önzőségemért érdemlem én ezt meg. Soha nem akartalak bántani, de mégis sikerült. Nem gondolkozok rajta, hogy ki és hol rontotta el, vagy mit kellett volna másképp csinálni. Ennek egyszerűen így kellett lennie. Rengeteg mindent kaptam ettől az egésztől. És most mindketten tanulunk valamit.

Valaki azt mondta nekem, hogy várjak, hogy legyek türelemmel. De azt hiszem van egy pont, ahol az egész egyszer csak értelmét veszti. Mert bár nem látok bele a fejedbe, nem tudom hogyan érzel, de valahogy mégis érzem, mi a te döntésed. Legszívesebben elmesélném hosszú oldalakon keresztül, hogy mennyi jó emlékem van. Elmesélném, hogy mennyire hiányzol mióta elmentél, hogy mennyire sajnálom....De nem teszem. Inkább egyszerűen csak elköszönök.Elköszönök, de tudnod kell, hogy soha nem fogom igazán bezárni a szívem. Itt marad bent mindent, mint egy szép emlék. Ide bármikor visszajöhetsz, mert soha nem fogom kitörölni. Soha...

Kívánom neked, hogy megtaláld azt a helyet, azokat az embereket, azt az életet amiben boldog leszel....

Annyi mindent mondanék el nektek. Annyi minden van bennem, ha meghallgatnátok, talán minden jobb lenne. De van hogy nem mondhatom ki, mert nincs aki meghallgassa, vagy mert nem érdekel titeket. Jöttök mentek az életemben, néha teszek érte, néha tehetetlen vagyok. Van mikor nem tudom jól csinálom e, amit csinálok. Elsősorban azt mondanám el, mennyire hiányoztok nekem. Nagyon hiányoztok az életemből és nem tudom, hogyan tudnám ezt helyrerakni. Néha csak visszaforgatnám az idő kerekeit és valamit másként csinálnék. Megpróbálnám, hátha változna a jelen. Változna és mindenki itt lenne mellettem.

El akarom mondani, főként Neked, hogy fáj, amiért elmentél. Nem akarom hogy gyűlölj, vagy haragudj rám. Esküszöm, soha nem akartalak bántani. Szeretlek, de tudom hogy önző voltam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem láttam. Láttam, de inkább a vakságot választottam mert könnyebb volt. Könnyebb mert így tovább maradtál mellettem. Azért csináltam, mert féltem, hogy elmész. És látod igazam lett. Nem akartam hogy fájjon ez az egész. Próbáltam helyrerakni, de azt hiszem elkéstem vele, mert elmentél nagyon régen, és már azt sem tudom, hogy viszont látlak e valaha. Néha érzéketlen vagyok, nem foglalkozom a hiányoddal, megpróbálom mással pótolni. Aztán vannak pillanatok, mikor azt érzem hogy megszakad a szívem. Nyúlnék a telefon után, ahogy régen. Csak úgy spontán csinálnánk valamit. Jól éreznénk magunkat. De nem tehetem meg, és ez az ami nagyon fáj. Azt hiszem nem akarod, hogy megpróbáljam. Azt mondták adjak időt neked. Hát várok azóta is, nem tudom meddig még. Elvesztettem valamit, amit már soha nem kaphatok vissza, de esküszöm, ha egyszer visszajössz és azt mondod, már minden oké, akkor én boldog leszek. Tudom, mit érzel. Vagyis azt hiszem, éreztem már hasonlót...talán most is. Azt tudom, mennyire nehéz szeretni valakit, aki soha nem fog viszont szeretni, és te felemészted magad a reménnyel. Nem adod fel és fohászkodsz azért, hogy végre meglásson téged. Mert tudod, hogy mindennél jobban tudnád őt szeretni és mindent megadnál érte, ha hagyná. Áltatod magad, hogy jól vagy és minden rendben lesz. Aztán mikor elszánod magad, hogy lépsz egyet előre, akkor jön az igazi fájdalom. A legnagyobb harc, hogy magadban mindent őszintén, tiszta szemmel tudj nézni. Hogy végre megpróbáld elfogadni, ő soha nem fog úgy szeretni, nem kaphatod meg őt az élettől. Tudom, milyen olyanért harcolni és felkelni reggelente, aki nem vesz észre semmit, nem viszonoz semmit. Azt akarod, hogy neki is fájjon, legyen neki is rossz, mert szerencsétlennek érzed magad. Szégyelled, hogy hülye voltál, szégyelled, amiért nem láttál tisztán. Nem gyűlölöd őt, vagy haragszol rá, csak magadra, mégis azt akarod hogy mindenkinek úgy fájjon, ahogy neked. Szereted őt tovább, de ki akarod törölni mindenhonnan, mert rágondolni is fáj. Azt érzed vesztettél, és innentől már nem tudsz mellette maradni, el kell őt hagynod. Tudom milyen ez, mert én is elmenekültem. Úgy éreztem megszakad a szívem, de látni őt, beszélni vele, még rosszabb lenne, mint elviselni a hiányát. Azt mondtam fáj, hogy elmentél és nagyon hiányzol. De azt még nem mondtam el, hogy megértem, miért tetted. Hidd el, nagyon rossz nélküled. Hiszek a sorsban. Hiszek benne, hogy ha mi még nem végeztünk egymással, akkor egyszer visszatalálsz hozzám. Egyszer talán eljön az a pillanat, mikor nem fáj majd, ha rám gondolsz. Egyszer talán nem akarsz majd kitörölni az életedből. Egyszer talán....Én itt leszek és várok, ahogy eddig is. Hova is mehetnék? Lesz egy kisajtó a szívemben, ami állandóan nyitva fog állni, hátha szeretnél visszajönni. Mert úgy érzem, ha becsuknám és továbblépnék, akkor minden összedőlne és nem lenne értelme várni téged. De itt leszek. Hiányzol. Sajnálom...

Szerinted vannak véletlenek? Én már biztos vagyok benne hogy nincs véletlen az életben. Minden okkal történik, ott és akkor, ahol és amikor meg kell történnie. Azt mondtam, nem volt véletlen, hogy találkoztam veled. Mert jönnöd kellett. Te jöttél, én változtam. Aztán egyszer csak el kellett, hogy engedjelek. Nem akartam, hogy így legyen. Úgy éreztem megszakad a szívem. Nem tudtam, hogy töröljelek ki az életemből úgy, hogy része vagy a szívemnek. Nagyon rossz volt. Néha nagyon hiányoztál...és még most is. Azt mondják, akit szeretünk azt soha nem fogjuk tudni elfelejteni és örökké hiányozni fog. Mert ha nem így lenne, akkor nem szerettünk igazán. Talán van benne valami...

Mióta elköszöntem tőled, sokszor eszembe jutottál. Nem sokkal több mint egy hónapja, hogy nem beszéltünk. Tudod, időre volt szükségem. Túl közel repültem a naphoz, és megégettem magam. Nagyot estem mert nagyot remélt a szívem. Kellett az idő hogy ezt el tudjam engedni. Kellett az idő, hogy túl tudjak lépni rajta...hogy ne hiányozz annyira. 

Hogy miért gondolom úgy, hogy nincsenek véletlenek? Ameddig velem voltál, soha nem találkoztunk össze véletlenül. Soha nem láttalak az utcán, a boltokban, vagy bárhol máshol. De miután véget ért az egész, ez megváltozott. Nem akartalak látni, vagy hallani rólad. Azt akartam hogy szállj ki a fejemből és had lélegezzek fel egy kicsit. Féltem attól, hogy találkozunk. És mintha ezek a gondolatok kiélesítettek volna bennem egy kis szenzort. Mert számtalan alkalommal sodort egymás felé minket a sors. Nem tudtam megszólalni, mert nem mertem. Valamiért azt akartam , hogy ne vegyél észre. Most az egyszer láthatatlan akartam maradni...elbújni. De nem tudok...ha az életnek tervei vannak velem, akkor hiába bújok el.

Aztán tegnap megint megtörtént. A tegnapi egy hihetetlen nap volt. Ezért tudom, hogy nincsenek véletlenek. Valamiért másképp kellett döntenem, valamiért spontán azon a helyen kellett lennem, akkor amikor te is ott vagy. Valamiért találkoznunk kellett...hogy mi az a valami, még nem tudom. Az egész rettentő furcsa, és váratlan. Nem tudom mit gondolhatnék...

Számtalanszor pörgettem a fejemben a gondolatokat, arról, ami történt. Agyaltam rajta, hogy vajon mennyire számítottam, mennyit ért ez az egész. Néha úgy gondoltam, hogy csak egy bábu voltam...máskor azt, hogy tényleg számítottam neked. Feltettem a kérdéseket, de végül itt maradtam válaszok nélkül, mert ami igazán számított volna, azt nem kérdeztem meg...vagy egyszerűen nem hittem el neked a választ. Aztán tegnap találkoztunk....táncoltunk...beszélgettünk....és azt hiszem ezzel válaszokat kaptam. Féltem a kialakult helyzet miatt, nem tudtam hogyan kezeljem, ha majd találkozunk egyszer és nem tudok elbújni. De tegnap minden képzeletemet felülmúlta, amilyen könnyen az egész zajlott. Mintha egy rég félbehagyott beszélgetést folytattunk volna, könnyedén, akár a barátok. Rád tudtam mosolyogni...mosolyogni úgy, hogy közben sem harag, sem fájdalom nem volt a szívemben. Mintha nem is telt volna el egy hónap szavak nélkül...mintha nem is kértem volna azt hogy ne keress....de te mégis odajöttél hozzám...mégis táncoltál velem...mégis megfogtad a kezem...én pedig mentem veled...

Ahogy táncoltunk lepergett előttem az a fél év, ami mögöttünk van...az a sok emlék, ami hozzád kötődik...a legelejétől kezdve. És mosolyogtam...nevetnem kellett az egészen...mintha kiszakadna belőlem minden rossz, minden félelem....mintha megkönnyebbülnék, attól, ahogy táncolunk...attól, hogy rám mosolyogsz...attól hogy észreveszel...

Azt hiszem az egész lényege az, hogy már elhiszem. Elhiszem, hogy kedveltél....elhiszem hogy számítottam. Már nem fáj. Baromira hiányzik az egész, de nem fáj. Csak mosolygok ha rád gondolok. Ez az, amire vártam. Hogy eljöjjön a pillanat, amikor az egész egy nagyon szép emlék lesz és semmi rossz nem árnyékolja be. Kitisztult az egész...hiányzol mint barát, hiányzol mint haver, hiányzol mint férfi....hiányzik az a lüke fejed :) de azt hiszem ez így is lesz még jó darabig....mert a szívemben maradsz.

Szóval szerinted vannak véletlenek? Mert ez az egész hihetetlenül zavaros, kusza, őrületes este nem lehet az. Ahogy semmi sem az. Mintha az élet azt mondaná, tessék, ennyi idő, ennyi szünet elég volt, most pedig újra beszélnetek kell...

Tudod nem beszéltünk erről....egy szimpla beszélgetés volt....egymásról...a jelenről és múltról...a pozitív emlékekről...Mégis többet ért mindennél...talán pont ezért számított mindennél jobban...mert ledöntött egy falat.

Nem hiszem, hogy bármi folytatása lenne a dolognak. Nem akarom, hogy a hiányod hiú ábrándokat alkosson bennem. Csak mosolygok és elfogadom, ez a beszélgetés volt ami felszabadított mindkettőnket....

....mert ez volt a mi valódi búcsúnk egymástól....és egy új szakasz kezdete az életünkben....

Ha az élet úgy dönt, örülök, ha még találkozunk...már nem fogok elbújni...

....csak mosolyogni :)