MyDay

Néha nem értem az embereket, nem értem magunkat. Annyi rossz van a világban, ha körülnézel. Sajnos. Éppen ezért kellene összetartani és tudni okosan szeretni a másikat. Egymásra kellene támaszkodni, kitartani. Ehelyett pedig játszadozunk, megbántunk, bizalmatlankodunk, és a saját igazunk bizonygatjuk. Félünk szeretni, nyalogatjuk a sebeinket. Hogy miért várjuk ettől azt, hogy jobb lesz? Ez egy jó kérdés. Szerettél már valakit úgy, hogy nem szeretett viszont? Nos, igazán szívtörő egy érzés. Naponta belehalsz, azt gondolod, hogy már az alján vagy, de tévedsz. Nem tudom mit mondhatnék. Ülök a csendben és az agyam felmondta a szolgálatot. Olyan mintha tüntetőleg elhagyta volna a testemet és nem hajlandó velem kommunikálni. Először megijesztett, mert azt hittem, hogy eljutottam arra a szintre, hogy közömbös számomra az egész. Mert ha így van és azt érzem, hogy feladtam, nem érdekel, akkor nincs visszaút. De nem így van. Érdekel, de elfáradtam. Rettentően elfáradtam és csak azt szeretném, ha ennek vége lenne. Ha egy reggel úgy kelnék fel, hogy minden a régi. Kettőnk kapcsolatára mindig úgy gondoltam, hogy igazi és tiszta. Nem tudtam volna hasonlítani semelyik másik kapcsolatomhoz sem. A tisztaságával és bizalmával maga volt az egyszerűség és egyértelműség. Aztán mikor ma azon kezdtünk vitázni, hogy kinek mit szabad, és mutogatunk hogy ki mit tesz meg a másikért, akkor azt éreztem, hogy valahol valami nagyon elferdült. Én ezt nem szeretném. Tudom, hogy én kezdtem azzal, hogy képtelen vagyok megbocsátani valamit, amit soha nem szándékosan kaptam, és ezt úgy sajnálom, Annyira nagyon sajnálom, Sajnálom, hogy elromlott bennem valami. Mert úgy szeretlek. Mert te vagy az egyik legfontosabb nekem. Úgy sajnálom hogy félek az újtól, hogy félek az egyedülléttől. Változom, minden változik. De a szombati? Az biztosan nem én vagyok, nem akarok én lenni. Fogalmam sincs ki az az ember. Én az vagyok, aki adni szeretne, aki leül a fényképed mellé és csinál belőle valamit meglepetést. Az akarok lenni, aki habozás nélkül beenged az életébe, és az sem érdekli, ha mindenről le kéne mondania. Az az ember, akinek nem esik nehezére önzetlennek lenni, mert természetes és észre sem veszi mit áldoz fel. Aki akkor boldog ha te is az vagy. Felkutatni mindent, hogy otthon lehess, ahova továbbmész, hogy majd én is otthon lehessek veled, Az az ember akarok lenni akinek azt mondtad hogy megosztod vele minden örömödet, bánatodat, mindenedet. És én is viszont így tehetek majd. Nem akarom,  hogy az a valaki, aki szombaton voltam visszajöjjön. Őt nem akarom megismerni. Tagadom, hogy én voltam. Tudom, hogy miért jött elő de nem fogadom el, hogy ilyen legyek. Nem csak az a lényeg hogy kivel viselkedtem így, hanem az hogy ÉN viselkedtem így. Hányszor sírtam amiatt hogy túl sokat adok, hogy mindig a jót nézem ki másokból, hogy néha nem kellene annyira önzetlennek lennem. De hiába sírtam miatta, közben tükörbe tudtam nézni és azt mondani hogy ez vagyok én és még büszke is lettem volna rá, hogy merek mindent eldobva szeretni. De ami most előjött belőlem? Az egy szörnyeteg, ami csak pusztít maga körül. Önző, bizalmatlan, dühös, hisztis, őrült romboló. Én ezt befejeztem, Nem akarom őt látni soha többé. Mert bármennyire lehet tökéletes az életem, bármennyire is rendben van minden, nem ér semmit, ha közben nem oszthatom meg veled. Nem tudok mosolyogni, ha nem beszélünk. Bármi jó történjen, képtelen vagyok rá. Ez eddig is így volt és most is így van, de csak most vettem észre igazán. És ha másban nem is akkor ebben bízhatok. Hogy ha ennyire rossz nélküled, akkor az ösztöneim nem hazudhatnak nekem. Rettentően sajnálom az egészet. Tudom, hogy milyen amikor "bántalak". Mert akarva akaratlanul a végén azt csináltam veled, amit én éreztem itt bent. Azt hiszem annyira szeretlek, hogy tudatalatt vagy tudatosan azt szerettem volna, ha pont ezért neked is annyira fáj mint nekem. Van értelme ennek a mondatnak? Mindent megtennék érted és közben büntetni akartalak. Adni akartam és közben megbántottalak. Úgy érzem az egyik oldal nagysága megegyezik a másik oldal nagyságával. És ez egyszerre komikus és szomorú. Nagyon nehéz beismerni a hibáimat, bocsánatot kérni úgy hogy közben ezzel harcolok. Úgy értem ahogy a szeretet kimutatása,úgy az is félelmetes dolog néha, hogy eléd álljak és azt mondjam, sajnálom, sok minden az én hibám is. Nem azért nehéz mert nem gondolom őszintén, mert komolyan gondolom. Ne haragudj. Soha nem akartam hogy miattam légy szomorú. Pont miattam? Folyton az jár a fejemben, hogy az elmúlt egy év után, de főleg az elmúlt pár hónap vagy hét után mégsem küldtelek el, és te sem engedtél el engem. Szabad ebbe kapaszkodnom?