Nem tudom mit mondhatnék neked. Most igazán tanácstalan vagyok. Voltak pillanatok amikor úgy éreztem, jobb ha elbúcsúzok tőled. De nagyon nehéz megtennem. Bár sokan azt mondják, nem kellene vacillálnom rajta. Azt mondod benned nem lehet lelkiismeret furdalást ébreszteni. De tudod, nagyon fáj, amiket nekem mondtál és azt ahogy mondtad. Nem tudom mi szomorított el jobban, Az hogy butaságot húzol rá az egészre, amiért könnyű rám haragudni, vagy az, hogy miért tetted mindezt. Mert könnyebb volt olyan miatt haragudni, ami nem is létezik, mint meglátni végre hogy szeret valaki. De nyilván meg van ennek az oka. Talán mert terhesnek érzed ha szeretnek, vagy ha én teszem ezt. Nem tudom, sajnos. Azért haragszol és utasítottál el, mert én hisztizek, hogy nem sietsz hozzám akkor, amikor a legkevésbé van hozzá erőd. Ennyi idő után, ennyi ismeretség után tényleg elhiszed hogy ennyire ostoba lennék? Mert ha tényleg ezért lennék szomorú és hisztis, akkor ostoba lennék. Tényleg azt hiszed hogy egy olyan lány vagyok, akit nem érdekel ha beteg vagy és csak magával foglalkozik? Valóban ennyire önzőnek akarsz látni? Vagy csak könnyebb e mögé bújni? Könnyebb rám aggatni ilyen dolgokat és haragudni mint beismerni, hogy te nem teszel engem boldoggá? Könnyebb mint meglátni, hogy szeret valaki, mert ezzel kezdeni kellene valamit? Szerintem ez a baj. Egyszerűen az érzésekkel vannak a problémák. De tudod mit? Nem bánom. Nagyon sokat adtam magamból, rengeteget. Tudod mennyire nehéz itt állni minden nap valaki mellett, akinek minden nap ugyanolyan és magától értetődőnek veszi hogy itt vagy, és talán észre sem venné ha eltűnnél? Tudod milyen érzés hinni valakiben, aki nem hisz magában és csalódást okoz? Itt voltam, tettem amit tettem, érted, magamért. Épített, formált. Egy darabig. Mert van egy pont ahol ez véget ér. Van egy pont ahol ez elkezd kevés lenni. Nem panaszkodom, mert itt akartam lenni. A barátod akartam lenni, meghallgatni, bízni benned, beengedni az életembe. És meg is tettem. Sokszor könnyen, sokszor nehezen de megtettem. Még akkor is ha soha nem értékelte ezt senki. Senki nem küzdött értem, senki nem ragaszkodott hozzám, senki nem vette észre hogy mit teszek. Egyszerűen csak ott voltam és ennyi...Nem, magam sem várom hogy megértsd ezeket, vagy hogy megmozgasson benned valamit. Mondhatnád, hogy te már az elején megmondtad, mondhatnád, hogy te figyelmeztettél. Igen mondtad. Hogy hányszor akartam elmenni, magam sem tudom megszámolni, de aztán mindig valami maradásra késztetett. Hogy miért hittem azt hogy megváltozol? Nem tudom. Nem tudom miért hittem benned. Talán az amit látok benned, a másik oldalad, valójában nem is létezik.Most már kételkedem.
Nevezz butának, ostobának. Azért hogy maradtam, azért hogy érzéseket vittem bele. De nem fogok veled egyetérteni, nem fogod tudni azt éreztetni velem, hogy felesleges volt, vagy hogy hülyeség részemről az egész, mert nem szabad érezni. Nem vagyok ostoba, nem vagyok vak sem, egyszerűen csak az a helyzet, hogy néha olyan emberekbe fektetek reményt és hitet, akikbe nem kellene. Mondhatod, hogy nem is ismerlek valójában, vagy hogy naiv vagyok. De tévedsz. Látom magam körül a dolgokat, hallom amit mondanak nekem. De vannak néha olyan emberek, akiket ha jobban megnézel, akkor láthatod, hogy szerepet játszanak, álarcot viselnek, vagy egy olyan terhet ami évek óta velük van. Egyszerűen csak láthatod, hogy vajon mi készteti őket ilyen viselkedésre, védekezésre, arra hogy másak akarjanak lenni. Tagadhatod, kinevethetsz, de szerintem te is egy ilyen ember vagy, akit talán soha senki nem ismert igazán. Hát ezért maradtam itt. Néha megmutatkozott az a másik személy benned, és reméltem hogy egyszer megismerhetlek jobban. Aztán elkezdtem ezt a személyt megszeretni. És most itt tartunk.
Megtenném újra, hiába volt kockáztatás aztán elesés a vége. Csalódtam, persze. Hazudnék, ha azt mondanám hogy nem. De elfogadom, hogy nem vagyok elég. Nem vagyok az. Maradhatok még ezer napig de sosem leszek az.
Sosem mondtam ki, de szeretlek. Tudom, hogy még foglak is mert nem múlik el egy másodperc alatt. És azt is tudom, hogy sajnos ezen a ponton ez nem jelent semmit. Egyszerűen csak nem elég. Nem kell. Nincs szükséged rám. De ettől még így van, azonban majd elmúlik, elhalványul. Biztosan így lesz, idővel.
Azt is tudom, hogy talán nem ér el hozzád, amit mondani akarok. Talán soha nem fogod látni, hogy miért voltam itt, és talán egy nap is elég lesz hogy elfelejts örökre, mintha meg sem ismertél volna. Talán így lesz. Egyszerűen csak azért mondom ezt el, mert nekem szükségem van rá. Mert ha nem tenném meg, akkor olyan lenne, mintha soha nem értél volna nekem semmit. És ha 5-10 év múlva egyszer visszanézek, akkor inkább bánjam meg azt amit kimondtam, mint amit soha nem mondtam el neked....Ennyi az egész. Ennyi volt az egész....
