Hogy jobb lett? Azt hiszem nem. Le tudtam e rakni? Úgy érzem nem vagyok rá képes. Meg tudtam e bocsátani? Lehetetlennek tűnik. Ha azt hiszed, hogy az életben az a legnehezebb dolog, hogy bocsánatot kérsz, akkor tévedsz. Véleményem szerint a legnehezebb dolog a megbocsátás. Tudod mikor az? Amikor olyan embernek vagy képtelen megbocsátani, akit a világon mindennél jobban szeretsz. Egy azok közül, akikben feltétel nélkül megbíztál. Olyan ember, akihez bátran fordultál. Aztán jön valami törés és te képtelen vagy túllépni rajta. Mindent megpróbálsz, hidd el tényleg mindent megpróbálsz, hogy le tudd rakni a fájdalmat amit magaddal cipelsz. Időt adsz magadnak, megpróbálod elfelejteni. Napok, hetek telnek el. Mit gondolsz használ valamit? Halványodik, ezt biztosan tudom. De nem tudom azt mondani, hogy el is tűnik. Mert régóta harcolok vele és még mindig itt van. Még mindig építem a falakat, még mindig tartok meg pár téglát, hogy bebiztosítsam magam. Őrület. Maga az a tény is az, ahogyan két személyiség harcol benned. Az egyik éned ragaszkodik hozzá, míg a másik messze ellökné, mert veszélyesnek tartja. Az eszed azt mondja, hogy ez nem normális, ő látni fogja, hogy néha nincs értelme, hogy alaptalanok a félelmeid. De a szíved csak azt látja, amit te érzel, a lelkedet. A szívednek nem tudod megmondani hogy mit érezzen, nem tudsz neki parancsolni, hogy tegye le a súlyokat.Rengeteget harcoltam vele. Időt adtam neki, leckéket, feladatokat. Most az a rész jön, hogy leírom mi az amiért fáj, mi az amiért rossz. Közben pedig gyűlölök panaszkodni. Mennyivel jobb érzés, amikor az ember boldog és örömteli dolgokat oszthat meg másokkal. Oprah Winfrey azt mondta, hogy saját dolgaink és szükségleteink mindennél és mindenkinél fontosabbak. Önzően hangzik? Hidd el nem az. Első olvasásra én magam is annak gondoltam, aztán elolvastam a többit is. A lényeg az, hogy nem tudsz másokat támogatni, nem tudsz erősíteni, tanácsolni, bátorítani, vagy éppen szeretni, ha önmagaddal nem vagy békében. Ez így van. Nagyon sok mindent lezártam, amit úgy gondoltam, hogy nem szabad tovább vinnem erre az évre. Mondhatni új életet akartam kezdeni. Tudod mit nem tudtam otthagyni a tavalyi évben? Igen, a fájdalmakat. Annyira hihetetlen, hogy képes vagyok őket folyton magammal cipelni. Érthetetlen, hogy a saját testem nem fogad szót nekem, amikor minden erőmmel le akarom rakni ezeket a terheket és mégis bennem maradnak. Kegyetlenül fáj, hogy nem tudom megszüntetni őket. A minap azt mondta nekem valaki, hogy mindig segítek, mindig mindent feláldozok, aztán még is nekem fáj utána. Én vagyok az aki mindig megalázkodik. Miért van ez? Én mindenemet odaadom mert el sem tudnám képzelni, hogy másképp viselkedjek. Mindent beleadok. A munkába, a kapcsolatokba. Fogom magam és az utolsó helyre rakom az összes dolgomat. Mindent más elé helyezve. Egyrészt nehéz elfogadni hogy ilyen vagyok. Mert később amikor fáj és magamra maradok, akkor haragszom, hogy miért voltam ennyire önzetlen. Másrészt meg nehéz elfogadni és feldolgozni amikor nem azt kapod viszont amit te másnak odaadnál. Ami neked természetes hogy odaadod de másnak nem az. Tudom hogy nem vagyunk egyformák, de ezt soha nem fogom tudni megszokni. Ahogy soha nem is fogok tudni megváltozni. Mert hiába fogadom meg hogy önzőbb leszek, hogy most saját magammal fogok foglalkozni, hogy nem mondok igent mindenre, azt érzem hogy meghazudtolom saját magamat. Én ilyen vagyok, mások pedig olyanok, amilyenek. Egyszer talán egyensúlyba kerül a két oldal valakivel.
Van ez az ember. Sokat segített már nekem. Elmentem hozzá és azt mondta, hogy nem tudom lerakni ezeket a dolgokat. Azt mondta, hogy a törés akkora volt bennem, hogy tovább fog kísérni. De ez rossz dolog...Azt hittem képes vagyok rá, Azt gondoltam, hogy ha elmegyek hozzá és felteszem a kérdést, akkor megkönnyebbül a lelkem mert azt fogja mondani, hogy az úton haladva szépen lassan elhagyom ezeket a súlyokat, ezt a fájdalmat. De nem ezt mondta. És ott elvesztem .Minden utolsó reményem ebbe az emberbe és az ő szavaiba fektettem, hogy megszabadít a szörnyeimtől. De egyedül maradtam velük. Menekülsz valami elől, harcolsz velük, szaladsz a megváltás felé, majd mikor odaérsz akkor azt mondják neked, hogy nem létezik. Képtelen vagy rá, nem tudsz felejteni, sem megbocsátani. Ott fogod cipelni magaddal az úton, ott lesz benned. Ezek után hogyan folytatod az utad? Mert én tanácstalanul állok. Nem tudom elfogadni, hogy nem tudok megbocsátani, miközben nem tudom elfogadni hogy megbocsássak. Mint egy elcseszett skizofrén. Tudod néha azt gondolom, hogy francba az egésszel, rágörcsölök és azért van így. Ha nem gondolnék rá akkor fel sem tűnne. Néha azt gondolom, hogy beleélem magam a drámába mert az könnyebb. De tudod, sajnos nem így van. Ha tudnád hányszor nyomtam el, hányszor mondtam azt hogy hülyeség és ha nem foglalkozok vele akkor idővel eltűnik. Csak erre koncentrálok. Hidd el, nálam jobban senki nem akarja hogy ez innen eltűnjön. Senki! De a rohadt életbe is, mindig visszajön. Itt van és nem hagy nyugodni. Szüntelen azon dolgozom, hogy visszaállítsam a múltat, a régit kettőnk között. De mi van ha halott ügy az egész? Minden változik, te is, én is....mi van akkor ha ezzel a folytonos próbálkozással energiát pazarlok. Mi lesz akkor ha elfogadom, hogy ez így van? Mit kezdjek vele? Harcolni tudok ellene. De hogyan kell elfogadni vagy megoldani?
Minden más jó úton halad. A munka lehúz de ennek ellenére látom, hogy megyek előre és minden szépen elkezdődik. Rettentően hálás vagyok azért, hogy itt lehetek és segítő kezek vannak mellettem. Mindent meg akarok köszönni. De ezzel az eggyel bajban vagyok. Nem tudom megoldani. Nem tudom, hogyan kell és lehet hogy tényleg úgy lesz ahogy mondták, képtelen leszek rá. De én szeretném. Meg akarom oldani. De semmi másom nincs, csak ez az akarás. Elég ez hozzá? Valamiért megkaptam ezt az élettől, valamiért elém rakták ezt. És bár azt mondják, nem kapsz nagyobb hegyet utadon mint amekkorát meg tudnál mászni, mégis jó lenne ha itt lenne valaki, aki azt mondaná, hogy nem lesz semmi baj és meg tudod csinálni. De a végén mindig egyedül nézel szembe a félelmeiddel. Én nem akarok többet félni. Tudod rossz dolog félni valakitől akit szeretsz. És egyelőre nem tudom, hogy tegyem ezt le.
