MyDay

Nem vagyok boldog. Tudod milyen nehéz ezt kimondani? Nem azért mert nem akarod elfogadni, hanem mert rettentő súlya van a szónak. Tegnap le kellett ülnöm és kimondani a saját tükörképemnek, hogy nem vagyok boldog. Szinte halottnak érzem magam belülről. Kérlek ne érts félre, mert igenis hálás vagyok. El sem tudod képzelni, hogy mennyire hálás vagyok. Azóta, hogy majdnem meghaltam, igyekszem minden egyes dologért hálát adni. Legfőképp azokért az emberekért akik velem vannak, és azokért a dolgokért, amik megadatottak nekem. Mindenek felett pedig az életért vagyok hálás. Látom mennyi hasznos dolgot építettem és mennyi rosszat romboltam le. Ennek ellenére nem vagyok boldog. Úgy értem, hogy nem vagyok felszabadult, nem vagyok szabad. Nem kell, hogy mindig annak érezzem magam, de tudod, az a kevés pillanat amikor átélsz egy felszabadító percet, akkor az rengeteg energiával tölt fel. Érted már? Nekem ezek a pillanatok kegyetlenül hiányoznak és nélkülük kezdem minden életkedvemet elveszíteni. Hajtogatom, hogy ez az év erről szólt, a tanulásról, az újrakezdésről. Okoskodunk, hogy mindennek meg lesz majd a jutalma. De közben azt érzem, hogy egyre fogy az erőm és már nem bírom sokáig. Nem találom, ami igazán feltölt. Nem találom az életet, És tudod, hogy ettől félek a legjobban.Rengeteget dolgoztam ebben az évben, azon, hogy újjáépítsem az életem, ahogy kell. Rengeteged adtam magamból, annyit amennyit csak tudtam. De közben elfelejtettem élni. Mondhatod azt, hogy ez is élet, hiszen én magam írtam, hogy most kezdődött csak igazán. Így is van, csak tudod, amikor azt mondom hogy elfelejtettem élni, akkor azt úgy értem, hogy elfelejtettem nevetni. Nemsokára itt az év vége. Megfogadtam, hogy tiszta lappal akarok indulni jövőre. Hogy mire elérjük azt a bizonyos éjfélt, úgy érezhessem, hogy megszabadultam minden negatív dologtól. A rengeteg görcstől, az ártó emberektől, a felesleges félelmektől és attól a mérhetetlen sok dühtől ami most ebben a pillanatban is felemészti a lelkem és a szívem. Mert nem érzek mást csak dühöt. Döbbenetes amikor rájössz, hogy megint dühös vagy, és ha megvizsgálod, akkor nincs is benned más csak harag, ellep mindent. Úgy értem, tényleg mindent, El nem tudod képzelni, hogy mennyire fuldoklom benne és fogalmam sincs, hogyan tudom lerakni. Nem tudok türelmes lenni, nem tudok reálisan gondolkozni, és ami a legjobban fáj, hogy nem tudok szeretni Elhiszed ezt? Én ne tudnék szeretni? És mégis. Semmit nem találok itt bent. Nem hiányoznak emberek, nem hiányoznak a barátok, semmi sem hiányzik. Nem érzek semmit, csak dühöt. Azóta, hogy majdnem meghaltam, görcsösen próbálok minden helyzetből okulni és úgy élni az életem, hogy ha egyszer tényleg elmegyek, akkor hagyjak magam után valamit. Minden nap próbálok eszerint élni. És mégis úgy érzem hogy elrontottam. Mert ha jó úton járok, akkor hogy hogy mégis meghaltam belül? Mi történt az elmúlt pár hétben, hónapban ami ennyire megtört? Nagyon haragszom, azt érzem hogy megfulladok benne és nem tudom lerakni. Valahol az út folyamán rettentően elfogytam. Látom, hogy mennyi lehetőség van előttem, de van amitől nem tudok elszakadni. Te nem láttad hogy boldogtalan vagyok? Te nem látod, hogy fuldoklom? Mert nagyon hosszú ideje úgy érzem egyedül vagyok, és ez megrémít. Testvérségről beszélünk, közben pedig úgy érzem, csak a felületi dolgokat látod és nem látsz igazán engem. Nem akarok vádaskodni, mert nekem kell ebből felállni, ha egyedül akkor egyedül. Szeretném ha megértenéd, hogy miért van bennem ez a düh, mert jelenleg én is ezen vagyok. Hogy miért érzem úgy magam, mint egy rongybaba, akit használtak, majd magára hagyták. Hogy nem érzem azt, hogy segítenél és építenél engem. Gyengének érezlek, és ezért tudat alatt megpróbáltalak ellökni magamtól. És bármennyire rossz kimondani, akkor is elöntött a régóta cipelt harag, amikor te lebetegedtél. Nem azt éreztem hogy sajnállak és együtt érzek. Hanem azt, hogy amikor végre próbálom összeszedni magam és ott a lehetőség, hogy rendbe tegyem az életem, akkor te cserben hagysz. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem szándékos részedről. De kérlek érts meg mit akarok ezzel mondani. Olyan volt ez már mint olaj a tűzre. Talán csak azt akarom mondani, hogy lásd meg azt, hogy az én erőm sem végtelen, hogy nekem is épp annyi támogatásra van szükségem mint amennyit én adok neked az utolsó lélegzetvételemig. Hogy szükségem van arra, hogy hinni tudjak abban a testvéri kapcsolatban, amiről te beszélsz. Hogy bár tudom min mész keresztül és támogatlak ahogy eddig tettem, mégis ugyanúgy szükségem van ezekre nekem is. És kiabálj velem, ha akarsz, vesd a szememre hogy igenis így van. De ettől még nem fogom azt érezni, hogy erősítesz. Valamit elvesztettem útközben, magamból és minden másból is. Szerettem volna ezt elmondani, függetlenül attól hogy mi fog történni. Mert valahol saját magamnak is le kellett írnom ezeket a dolgokat. Össze kell szedjem magam, Le kell tennem azt a sok haragot amit cipelek, mert ha nem teszem akkor meg fog ölni végleg. El kell kezdenem keresni az életet, azokat a perceket amikért érdemes volt reggel felkelnem. Baromira hiányzik azt érezni hogy élek, annyira nagyon, hogy már fáj. Muszáj elkezdenem, és ha ez úgy történik, hogy kiadom magamból és emiatt nem szólsz hozzám két napig, akkor legyen. Ha nem akarod látni, ha nem akarsz segíteni, semmi baj. Nem akarok dühös lenni többé és most minden utolsó energiámmal azon leszek, hogy el is hagyjam ezeket. Nem tudok bocsánatot kérni, nem érzem, hogy rossz dolgot tettem volna. Inkább azt érzem, hogy rossz dolgok mennek végbe bennem. Dühös vagyok. Elfogytam. Boldogtalan vagyok...