Szerinted vannak véletlenek? Én már biztos vagyok benne hogy nincs véletlen az életben. Minden okkal történik, ott és akkor, ahol és amikor meg kell történnie. Azt mondtam, nem volt véletlen, hogy találkoztam veled. Mert jönnöd kellett. Te jöttél, én változtam. Aztán egyszer csak el kellett, hogy engedjelek. Nem akartam, hogy így legyen. Úgy éreztem megszakad a szívem. Nem tudtam, hogy töröljelek ki az életemből úgy, hogy része vagy a szívemnek. Nagyon rossz volt. Néha nagyon hiányoztál...és még most is. Azt mondják, akit szeretünk azt soha nem fogjuk tudni elfelejteni és örökké hiányozni fog. Mert ha nem így lenne, akkor nem szerettünk igazán. Talán van benne valami...
Mióta elköszöntem tőled, sokszor eszembe jutottál. Nem sokkal több mint egy hónapja, hogy nem beszéltünk. Tudod, időre volt szükségem. Túl közel repültem a naphoz, és megégettem magam. Nagyot estem mert nagyot remélt a szívem. Kellett az idő hogy ezt el tudjam engedni. Kellett az idő, hogy túl tudjak lépni rajta...hogy ne hiányozz annyira.
Hogy miért gondolom úgy, hogy nincsenek véletlenek? Ameddig velem voltál, soha nem találkoztunk össze véletlenül. Soha nem láttalak az utcán, a boltokban, vagy bárhol máshol. De miután véget ért az egész, ez megváltozott. Nem akartalak látni, vagy hallani rólad. Azt akartam hogy szállj ki a fejemből és had lélegezzek fel egy kicsit. Féltem attól, hogy találkozunk. És mintha ezek a gondolatok kiélesítettek volna bennem egy kis szenzort. Mert számtalan alkalommal sodort egymás felé minket a sors. Nem tudtam megszólalni, mert nem mertem. Valamiért azt akartam , hogy ne vegyél észre. Most az egyszer láthatatlan akartam maradni...elbújni. De nem tudok...ha az életnek tervei vannak velem, akkor hiába bújok el.
Aztán tegnap megint megtörtént. A tegnapi egy hihetetlen nap volt. Ezért tudom, hogy nincsenek véletlenek. Valamiért másképp kellett döntenem, valamiért spontán azon a helyen kellett lennem, akkor amikor te is ott vagy. Valamiért találkoznunk kellett...hogy mi az a valami, még nem tudom. Az egész rettentő furcsa, és váratlan. Nem tudom mit gondolhatnék...
Számtalanszor pörgettem a fejemben a gondolatokat, arról, ami történt. Agyaltam rajta, hogy vajon mennyire számítottam, mennyit ért ez az egész. Néha úgy gondoltam, hogy csak egy bábu voltam...máskor azt, hogy tényleg számítottam neked. Feltettem a kérdéseket, de végül itt maradtam válaszok nélkül, mert ami igazán számított volna, azt nem kérdeztem meg...vagy egyszerűen nem hittem el neked a választ. Aztán tegnap találkoztunk....táncoltunk...beszélgettünk....és azt hiszem ezzel válaszokat kaptam. Féltem a kialakult helyzet miatt, nem tudtam hogyan kezeljem, ha majd találkozunk egyszer és nem tudok elbújni. De tegnap minden képzeletemet felülmúlta, amilyen könnyen az egész zajlott. Mintha egy rég félbehagyott beszélgetést folytattunk volna, könnyedén, akár a barátok. Rád tudtam mosolyogni...mosolyogni úgy, hogy közben sem harag, sem fájdalom nem volt a szívemben. Mintha nem is telt volna el egy hónap szavak nélkül...mintha nem is kértem volna azt hogy ne keress....de te mégis odajöttél hozzám...mégis táncoltál velem...mégis megfogtad a kezem...én pedig mentem veled...
Ahogy táncoltunk lepergett előttem az a fél év, ami mögöttünk van...az a sok emlék, ami hozzád kötődik...a legelejétől kezdve. És mosolyogtam...nevetnem kellett az egészen...mintha kiszakadna belőlem minden rossz, minden félelem....mintha megkönnyebbülnék, attól, ahogy táncolunk...attól, hogy rám mosolyogsz...attól hogy észreveszel...
Azt hiszem az egész lényege az, hogy már elhiszem. Elhiszem, hogy kedveltél....elhiszem hogy számítottam. Már nem fáj. Baromira hiányzik az egész, de nem fáj. Csak mosolygok ha rád gondolok. Ez az, amire vártam. Hogy eljöjjön a pillanat, amikor az egész egy nagyon szép emlék lesz és semmi rossz nem árnyékolja be. Kitisztult az egész...hiányzol mint barát, hiányzol mint haver, hiányzol mint férfi....hiányzik az a lüke fejed :) de azt hiszem ez így is lesz még jó darabig....mert a szívemben maradsz.
Szóval szerinted vannak véletlenek? Mert ez az egész hihetetlenül zavaros, kusza, őrületes este nem lehet az. Ahogy semmi sem az. Mintha az élet azt mondaná, tessék, ennyi idő, ennyi szünet elég volt, most pedig újra beszélnetek kell...
Tudod nem beszéltünk erről....egy szimpla beszélgetés volt....egymásról...a jelenről és múltról...a pozitív emlékekről...Mégis többet ért mindennél...talán pont ezért számított mindennél jobban...mert ledöntött egy falat.
Nem hiszem, hogy bármi folytatása lenne a dolognak. Nem akarom, hogy a hiányod hiú ábrándokat alkosson bennem. Csak mosolygok és elfogadom, ez a beszélgetés volt ami felszabadított mindkettőnket....
....mert ez volt a mi valódi búcsúnk egymástól....és egy új szakasz kezdete az életünkben....
Ha az élet úgy dönt, örülök, ha még találkozunk...már nem fogok elbújni...
....csak mosolyogni :)
