Napok óta az jár a fejemben, hogy írnom kellene. Tudod eltelt egy év azóta hogy megismertelek és ez nagy szó. Sok idő. El sem hiszem hogy már ennyi minden van mögöttünk. Néha soknak tűnik, néha nagyon kevésnek. Ahogy közeledett ez a nap, egyre többször játszódott le a fejemben az a pillanat amikor megismerkedtünk. Számtalanszor elmondtam már, mennyire hálás vagyok a sorsnak ezért. Azért az egy pillanatért. Azóta számtalan megpróbáltatáson kellett keresztül mennem. Sok erőre volt szükségem, hogy ki tudjak tartani melletted. De valamilyen hihetetlen módon, mindig volt valami, amiben hihettem, amibe kapaszkodhattam, hogy tovább tudjam csinálni. És látod, itt vagyok. Itt vagyok, megmutattam, hogy szeretlek és ragaszkodom hozzád. Egy éve...
Számomra az írás egy mentsvár. Egy olyan eszköz, ami segít tisztán látni. Rengeteg oka lehet annak, ha írok valamit, de legtöbbször olyan dolgokat írok le, melyek a lelkem vagy a szívem legmélyebb részeiben vannak eldugva. Olyan elmélkedés félék. Olyan gondolatok, amiket nem mondasz ki hangosan, nem osztasz meg másokkal. Inkább csak helyrerakod őket.Az elmúlt egy év során számos írás született miattad. Soha nem mondtam, de fenekestül felforgattad az életemet. Olyan volt, mintha valaki hirtelen kirántott volna a fénybe. Soha nem meséltem el neked, mit is éreztem valójában, vagy mi történt bennem. Úgy éreztem, hogy nem értenéd meg. Vagy talán elviccelnéd az egészet. Az idő során, voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem hogy tudnod kellene. Nem azért, hogy nekem jobb legyen vagy történjen valami. Hanem mert azt éreztem hogy ha elmondanám neked, hogy mennyire megváltoztattad az életem, akkor talán észhez fogsz térni. Talán végre elhiszed, hogy érdemes lenne kibújni abból a biztonságos csigaházadból, levenni az álarcot és megbízni valakiben, hagyni hogy szeressenek.
Az elmúlt egy évem tudod miről szólt? Megismerni önmagam rajtad keresztül, miközben próbállak megfejteni és meglátni, milyen is vagy te valójában. Hogy sikerült e? Nem tudom. Azt érzem, hogy itt állok az úton és néha lépek egyet előre, néha pedig kettőt hátra. Van úgy, hogy fogalmam sincs ki vagy te valójában, úgy érzem kudarcot vallottam. De ugyanennyi alkalommal vagyok biztos benne hogy látlak, ismerlek. De nagyon nehéz mert nem tudlak megváltoztatni. Nem is megváltoztatni....inkább rávenni, hogy dobd el a szabályaidat.
Gondolkodtam rajta, hogy miért vagyok még mindig itt. Miért próbálom meg újra és újra, annak ellenére hogy számtalanszor gázolsz át rajtam, úgy hogy észre sem veszed. Rettentő hülyének érzem magam, hogy kitartok. Tudod hányszor kérdeztem meg magamtól hogy miért? Az agyam csak sorolja és sorolja az okokat, hogy miért kéne menekülnöm, mert pofára fogok esni. De még mindig itt vagyok.
Felállhatnék, elköszönhetnék, feladhatnám, továbbléphetnék. Elengedhetnélek, úgy, hogy azt mondom, nem érdemes reménykednem benned. Nem érdemes abban reménykednem, hogy valaha is képes leszel szeretni. De akkor miért csinálom? Pazarlom az időmet? El kéne mennem, találnom kellene mást, valakit aki viszont hisz bennem. El kéne mennem....
De még mindig itt állok, nézem ezt az egy évet és tanácstalan vagyok. Mindig abban hittem, hogy minden ember okkal lép az életünkbe. De arra hogy én miért vagyok még a tiédben, még nem jöttem rá.
Nem tudom, hogy érdekel e, ha itt vagyok. Nem tudom hogy érzel e bármit is. Nem tudom hogy szomorú leszel e ha elmegyek. Nem tudom hogy ér e neked ez az egész bármit is....nem tudom, hogy valaha is értékelni fogod azt, ha szeretlek. De legfőképp azt nem tudom, hogy megérdemled e egyáltalán. Van róla elképzelésed, hogy mennyire nehéz egy olyan embert szeretni mint te?
Egy olyan embert, aki minden áron, ösztönösen utasítja el a kedvesség és a szeretet minden létező formáját. Tudod mennyire baromira nehéz? Mindig találni egy szót, egy pillanatot, egy érintést amibe kapaszkodhat az ember és azt tudja mondani, hogy igen, képes vagyok felállni és még egy pofont elbírni. Csak miattad. Csak azért, mert reménykedsz. Pedig azt hiszed, ha az ember rád néz, a remény minden fajtája kihal belőle. Hát nézz rám. Itt állok egy éve. Mi ez ha nem remény?
Elfáradtam. Rettentően elfáradtam. Harcolni valakinek a szeretetéért és kedvességéért ennyi ideig...úgy hogy minimálisan kapod vissza...nagyon nehéz. Egyre kevésbé bízok, egyre jobban elvesztem a hitem, és egyre kevésbé találok olyan dolgot amibe kapaszkodni tudnék.
Azt hiszem képtelen vagyok tovább menni.....tovább harcolni ezért az egészért egyedül. Elfáradtam.
Soha nem hittem hogy lesz erőm kiszállni, és elhagyni téged. Az egy olyan lépés lenne az életemben, amihez baromi sok erő kell. Azt mondod csalódni rossz, szeretni hülyeség. Itt vagyok egy éve, szeretlek és ragaszkodtam hozzád. És most ennek ellenére fel kell állnom és elmennem, úgy hogy közben megszakad a szívem. Szóval tudod mit? Elegem van ebből a baromságból. Elég a gyávaságból, hogy nem tudsz szeretni, hogy elcseszed az egész életed. Nem akarom többet hallani. Végigcsináltam ennyi mindent, és te nem láttál mást csak a sok hülye szabályodat. Egész idáig itt voltam és észre sem vetted. Úgyhogy elegem van. Elfáradtam.
Nem tudom hogy érdekelni fog e, vagy úgy éled tovább az életed mintha meg sem történt volna. De engem már ez sem érdekel. Muszáj elengednem ezt az egészet és olyanra koncentrálni ami feltölt....
El kéne mennem....fel kéne adnom....te akarod hogy maradjak?
