Néha vicces hogy miként változnak meg az érzéseid egyik napról a másikra. Az egyik nap csak legyintesz egyet és azt mondod, áh ez a fiú ránézésre sem fogott meg, biztos a személyisége sem ragadna magával. Mit csináltál? A borítóról ítéltél. Gratulálok. Nem, valójában nem csináltad jól. Oravecz Nóra mondta az egyik alkalommal, hogy van egy ember akit te ismeretlenül felvértezel egy általad kigondolt személyiséggel, tulajdonságokkal. Ezt csinálhatod pozitív irányban is, vagy úgy ahogy én tettem, negatívan lehúzhatod az embert magadban. Anélkül, hogy bármit is beszéltél volna vele. Azt hiszed a lelkitársad pont úgy fog kinézni, ahogy a nagy őt elképzeled, az ideált. Hát ismételten tévedsz. Tudod, az az ember aki mellett a legboldogabban leélhetnéd az életed, nem mindig úgy néz ki ahogy az ideálkép a fejedben. Megismered, közel engeded, egyszer csak megérzed a kémiát, nem érted hogyan is lehet ez, hisz nem a zsánered. Nem kell magyarázat. A zsáner tudod mire jó? Hogy pofára ess. Oké, nem sarkítom ki ennyire, csak a saját tapasztalatom fűzöm bele a dolgokba. Mindig egy olyan szerelemre vágytam, amiben tisztelik egymást, bizalomra épül, barátságra, és legfőképp szeretetre. Hogy valaki azért szeressen amilyen vagyok, aki vagyok, és igazán nekem akarja adni a szívét. Mert ha odaadja önként, annál nagyobb gyönyörűség nincs is a világon. Én vigyáznék rá, óvnám, szeretném, tisztelném.
Tudod mostanában azon gondolkoztam, vajon honnan fogom tudni, hogy újra szerelmes vagyok? Annyira sok minden van a fejemben és a szívemben, hogy egyszerűen nem tudtam megmondani teljes bizonyossággal hogy mit miért érzek. Volt hogy csak azért akartam valamit mert nem kaphattam meg, majd ha megkaptam volna, már nem is kellett. De telik az idő, és ha megpróbálok megállni, türelmesen körbenézni akkor látom az érzéseimet. Kezdenek letisztulni. Türelmetlenül menni akarok előre és kényszeríteni a dolgokat hogy márpedig én kész vagyok a többre és a jobbra, nekem a most nem kell, ugorjunk előre. De azt hiszem, ismét tévedek. Minden jó tempóban zajlik. Kicsit le kell állnom mert még a végén felrobbanok.Ha nem lesz belőle semmi hát nem lesz, de úgysem megyek most sehova, nem maradok le semmiről. Mondhatnám, hogy akkor inkább ne történne semmi, mint hogy ismét "elpazarlom" az időm. De ez hülyeség.
Észre sem vettem mekkora hülyeség. Tudod mennyi mindent tanultam mióta elindultam ezen a másik úton? Hallgattam a megérzéseimre. Felcímkéztem ezt a srácot olyan dolgokkal, amik nem voltak igazak. Másnak gondoltam mint aki ő valójában. Mégis pár héttel ezelőtt, volt egy megérzésem, ami rettentő erős volt. Mintha valaki itt bent ordított volna, hogy "menj!!" Ha arra gondoltam, hogy nem megyek, csalódottság fogott el. Hogy lehet ez? Ismerem magam, és ez a költözéses dolog messze kívül esett a komfortzónámon, így nem hittem el, miért akarom mégis ennyire legbelül? Azon a napon amikor elköltöztem ehhez a fiúhoz, voltam egy Oravecz Nóra előadáson, és az ő szavaiba kapaszkodtam. El kellett mennem meghallgatni őt, mert úgy éreztem szükségem van a szavaira, hogy ne pakoljak ki az autóból és forduljak vissza az eddigi életemhez. Majd az előadás után egyből utaztam is tovább, tovább az újba és ismeretlenbe. Emlékszem rettentően féltem, izgultam, mit fog adni nekem az egész, hogy megéri e. Megérte. Akkor nem láttam de most már igen: a legjobb dolog ami történhetett velem.
Megtanultam újra szeretni. Megismertem egy embert, aki még csak nem is közelít ahhoz a személyhez akinek én felcímkéztem őt. Így engedtem be őt is a szívembe. Önzetlen, amennyire csak nagyon nagyon kevés ember képes. Bízhatok benne, ahogy sok emberben sosem tehetném. Vannak értékei, és idővel egyre többet és többet fedezek fel benne, ahogy jobban megismerjük egymást. Honnan tudom, hogy szeretem? Észrevettem magamon hogy hiányzik a nevetése, főleg mostanság amikor szomorúnak látom. Ha pedig szomorúnak látom az engem is azzá tesz. Erősen tombol bennem az érzés, hogy nevetni akarom látni, boldognak. Ma este azt mondta nekem, hogy beteg az anyukája. Neki és a testvéreinek, már csak az anyukájuk maradt meg. Nagyon aggódik érte, és ezért a szívem szakad meg. Tudod, ő olyan mint egy nagyra nőtt kisfiú. Úgy viselkedik sokszor mint egy kisfiú. És most elképzeltem, hogy ez a kisfiú aggódik a mamája miatt. Összefacsarodott a szívem. Mire ráeszméltem, hogy éppen azért fohászkodom az angyaloknak, hogy minden rendbe jöjjön a családjában. Jött a felismerés, hogy igen, tényleg szeretem ezt a fiút. Nem rózsaszín felhős, nyálas, romantikus módon. Nem úgy hogy elvesztem az agyam. Hanem tiszta szívből, őszintén, mert megérdemli. Akkor is ha most fél és nem enged közel. Akkor is ha később sem teszi majd.
Mert rengeteget tanultam. Ne ítéljek első ránézésre, ne címkézzem fel az embereket, mielőtt megismerném őket, mert ezzel talán sok értékes embert halasztok el az életemből. Ne féljek az ismeretlentől ami nem komfortos számomra, hisz csak abból lehet tanulni. Megtanultam, hogy képes vagyok még szeretni, képes vagyok új embert beengedni a szívembe. Megtanultam hogy vannak még emberek akik képesek önzetlenül adni, anélkül hogy cserébe elvárnának valamit. Hogy van olyan ember akinek elég hogy ott vagy vele.
Bízom benne, hogy ez az ember, elengedi egyszer a félelmeit és megengedi hogy az élete részese legyek. Gazdaggá tenne vele. Nehéz is lenne tudom, de nem baj. Megoldjuk. Csak jó lenne már egy esély, egy lehetőség az élettől, hogy megpróbáljam. Bízom benne....de addig is, hálás vagyok hogy ezt az utat kaptam, hogy ezt az utat választhattam és ennyi mindent megtapasztaltam. Valamint azért is, mert láthatom, mi az amit adott nekem ez az időszak, és tanulhattam belőle. Köszönöm. <3
