Beszélj, gyerünk mond ki. Mond el...De hogyan? Nem megy, nem tudom tovább csinálni. Képtelen vagyok rá. Minden idegesít, de tényleg minden. A zene, a kutyaugatás, az emberi beszéd, a szél, az autók hangja. Egy valami nyugtat meg. Az eső. Tudod, felveszem a fejhallgatóm és bekapcsolom az eső hangját. Hallgatom, ahogy dörög és villámlik, ahogy az esőcseppek koppannak az ablakon. Megnyugtat, kikapcsol. Az egész világon jelenleg ez az egyetlen hely ahova elbújhatok. Minden más feldühít, minden porcikám tiltakozik ellene. Érezted már azt, hogy képtelen vagy tovább ott állni vagy ülni ahol éppen vagy? Hogy jön egy érzés, és te csak futnál, nem számít hova, csak egyszerűen kifutnál a világodból. Mindent és mindenkit hátrahagyva. Egy olyan helyre mennék, ahol egyedül vagyok, víz mellett képzelem el, csak a szél hangját hallom, és nézem a lenyugvó napot. Erről a helyről ábrándozom, és nincs velem senki. Az elmúlt héten kétszer is éreztem ilyet. Tudod, megnyugtató ha arra a helyre gondolsz, de közben megszakad a szíved. Mert erősnek kell lenned, felnőttnek, és nem futhatsz el...
Mikor érezted utoljára azt hogy élsz? Amikor felteszem ezt a kérdést, mindig elsírom magam. Annyi helyzetben kell komolynak lennünk, annyi pillanat van amikor túl nehéz döntéseket kell meghoznunk. Olyan sokszor kell harcolnunk és okosnak lennünk. Egyszer valaki azt mondta hogy a boldogság egy megálló és nem végállomás. Hiszek neki, de olyan jó lenne néha abban hinni, hogy egyszer, minden rossz és nehéz után ott lesz a pillanat, amikor megállsz és a lelked megkönnyebbül. Hogy egyszer az út végén ott lesz az a hely, amiről mindnyájan álmodtunk a nehéz percekben.
Tudod mit hajtogatok a fejemben egyfolytában? Hogy nem tudom tovább csinálni. Nem az életet, nem a harcokat, egyszerűen csak azt hogy szerepet játszok magam előtt. Eljátszom, hogy minden rendben lesz, hogy hiszek és kitartok, hogy a rossz lepereg rólam. De ez nem igaz. Mikor érezted utoljára hogy élsz? Mond, hogy nem olyan régen, mond hogy van egy emléked, ami rögtön eszedbe jut ha ezt kérdezem. Mond, hogy tudsz belőle táplálkozni. Hogy elég a jelenhez, elég a jövőhöz. Mert azt érzem, hogy mind elhalványul. És felteszem a kérdést, hogy a jövő elképzelt boldog képeiből hogyan lehet táplálkozni? Meddig elég az hogy, hiszek a megpróbáltatások erejében? Meddig elég, hogy azzal nyugtatom magam, a nehéz út egy jobbhoz vezet? Hol a jelen? Hol van az a régi pillanat amikor éltem?
Bántó, kizsigerelő emberektől hemzsegő helyen kell dolgoznom? Embert próbálóan nehéz döntéseket és áldozatokat kell hoznom a jövő érdekében? Hagynom kell megalázni és kihasználni magam mert ha nem tenném, nem jutalmazna meg az élet? Ez a felnőtt lét? Mond, hogy tévedek, mond hogy van benne mosoly is és csak negatívan látom a dolgokat. Könyörgöm, mond hogy tévedek. Segíts meglátnom a nevetést, meglelni a szerelmet. Segíts erősnek maradnom, hogy kitarthassak és szembe tudjak nézni az emberekkel, a világgal. Válaszolj kérlek, mert én el akarok futni. Megmérgezi mindenemet, mindenem ami van. A düh úgy folyik szét bennem napról napra mint a fekete forró szurok. Kegyetlenül éget és fáj.
Nem tudok aludni. Tudom, hülyeségnek fog hangzani de félek tőle. Nem tudom neked megmagyarázni, hogy miért de stresszel a gondolat, hogy lefekszem, lehunyom a szemem és aludnom kell. Vagy csak attól, hogy a sötétben egyedül maradok a gondolataimmal. Próbálok rájönni, mert napok óta nem megy. Mintha az agyam minden este, amikor ketten maradunk, felolvasó estet tartana nekem. Elmondaná, hogy mennyi mindenre dühös, hogy mennyi mindent nem mondhatott ki, egyfolytában hibáztat. Nem pont engem, de dühöng, a fekete szurok szétömlik és eláraszt. Fáradt vagyok, nem tudom nyitva tartani a szemeim. Lehunyom őket, éber vagyok. Nem enged pihenni, megtorlást követel. Minden bosszant, a meleg, a zaj, a paplan anyaga, a fény. Minden zavar. Csendet akarok. Arra a helyre akarok elfutni, ahol egyedül vagyok és nem szól hozzám senki.
Mert van egy pont, amikor már semmi sem számít. Tudod, hogy miről beszélek. Mert biztosan érezted már azt hogy semmi nem érdekel már, semmi és senki. Mindegy mit hagysz magad után, egyetlen dolog fontos, hogy hátrahagyd és eljuss oda, ahol a lelked megkönnyebbül. Mert ha nem teszed, az egész tested és lényed elönti a fekete sűrű düh, majd darabokra fogsz hullani.
De aztán mégis felkelsz reggel, megrázod magad és elindulsz. Szinte már zombinak érzed magad, nem élsz, nem nevetsz, csak is egyetlen eleven testrészed maradt hátra. A szíved, ami küzd, de fuldoklik a szurokban, ami egész lényedben megragadt. Hogy lehet ezt meggyógyítani? Mond, eltűnik ez onnan valaha? Jön majd valaki aki segít? Tudok majd újra aludni? Elérek majd egyszer arra a helyre? Segíts nekem kérlek...
