MyDay

Nézem magam a tükör előtt állva és nem értem. Honnan van erőm ehhez? Honnan szedem elő a maradék tartalékaimat ahhoz hogy ezt folytatni tudjam? Néha fogalmam sincs, hogy tudok még mindig itt lenni. Tudod vannak pillanatok amikor az agyam vészjelzője bekapcsol, és ordít hogy fuss, rohanj el innen! A kisördög ott ül a vállamon és folyton azt súgja a fülembe, hogy bántani fogsz, hogy ennek csak fájdalom lehet a vége. Vicces...egy fájdalmas utazásnak lehet fájdalmas vége? Meddig tud fájni? Mennyi fájdalmat képes az ember elviselni? De senki sem mondta soha, hogy ha szeretsz valakit, akkor az nem fog fájni, hogy az mindig könnyű. Márpedig be kell ismernem, hogy szeretlek, hagytam a szívemnek hogy minden intő jel, minden bizonytalanság ellenére beléd szeressen. Ha azt hinnéd, hogy ez volt nehéz, hát nem. Az volt nehéz, hogy visszatartsam magam, mert annyira egyszerű lett volna már a kezdetektől szeretni téged. De nem bánom, nem akarom hogy ez rossz legyen, nem akarom hogy hiba legyen. Nem lehet az. Úgy akarok élni, hogy bármennyre fáj is, sosem lehet hiba szeretni, embereket beengedni a szívembe. Több leszek tőle, más leszek tőle, de közben önmagam vagyok. Bizonytalanság van és rengeteg akadály. Látom én is, tudom, hogy nem csak szivárványok vannak útközben. Hidd el, tudom. Annyi minden van már mögöttem, ezt az egyet igazán megtanultam. Szerettem már valakit éveken keresztül, aki csak azért színlelt szerelmet, hogy ne legyen egyedül, közben tönkretett engem. Szerettem már olyat is hosszú hónapokon át, aki sosem viszonozta azt, mert képtelen volt az érzésekre. De ott voltam, és a nyilvánvaló tények ellenére maradtam, és szerettem. Hogy tönkretett e mindegyik? Igen, de nem végleg. Hogy összetört e a szívem? Igen, de még mindig képes hinni. Hogy voltam e már más miatt a poklok poklában? Ó, de még mennyire. De visszajöttem. Felálltam. Elvesztettem mindenem, szó szerint mindenemet. És mégis itt vagyok és szeretlek. Hogy honnan van erőm mindehhez? Néha magam sem tudom, de hajt valami. Egy gondolat, hogy ez nem lehet ennyi, nem lehet hiba, és még százszor ennyit ki fogok bírni. Hajt a gondolat hogy erős vagyok és meg tudom csinálni. És itt vagyok. Nem állok a legstabilabb lábakon, nem mondom hogy nem rettegek ettől az egésztől, nem mondom hogy nincsenek olyan gondolataim, hogy könnyebb lenne feladni ezt az egészet és megóvni magunkat attól a fájdalomtól, ami lehet hogy történni fog. Nem fogok hazudni. Vannak kétségeim, nem látok előre és félelmetes, hogy nem tudom hogyan lehetne ezt az egészet megvalósítani. De nem futok el, nem akarok. Nem, még nem. Nem maradt hátra sok erőm, már érzem hogy a határaimat feszegetem, de itt vagyok. És itt is leszek. De egyedül nem megy. Nem tudom ezt az egészet a saját vállamra venni és úgy cipelni el a célig. Ha szeretnéd ezt az egészet, ha igazán szeretnéd, akkor fogd meg a kezem és csináljuk együtt. Mindegy mennyire félsz, mindegy mennyire vagy összetörve, nem számít az sem ha úgy érzed vakon botorkálsz, vagy sok minden van amiről nem tudsz még beszélni. Én sem. Én sem vagyok biztos a jövőben. Csak abban vagyok biztos amit most érzek. És ez elég a következő lépéshez. De csak akkor ha velem tartasz. Csak akkor fog működni, ha döntöttél, és ha döntöttél, akkor azt úgy kell tenned hogy nem nézel vissza többet. Nem fordulsz vissza, csak mész előre. Fájhat, félhetsz, retteghetsz de csinálnod kell. Kockáztatni. Anélkül semmi sem fog kiderülni. Semmi. Ha itt állunk, semmi sem fog történni. Telik az idő, a lehetőségek elvesznek, és velük együtt mi is. Fogd meg a kezem és csináljuk együtt. Nem ígérhetem meg, hogy könnyű lesz, nem ígérhetem meg hogy minden rendben lesz és biztosan működni fog. De azt megígérhetem, hogy ha velem tartasz akkor az utolsó parányi erőmet is belerakom és kitartok. Hogy őszinte leszek mindig, hogy nem adom fel az első buktatóknál. Ezt biztosan meg tudom ígérni. De egyedül nem megy. Egyedül kevés vagyok. Egyedül nem akarom csinálni, mert összeroppant.