Sokszor annyira elvakít a szerelem, hogy észre sem veszem mit teszek valójában. Egyszer megfogadtam hogy soha, soha nem fogok megváltozni vagy feladni magam egy fiú kedvéért. Még egyszer nem. Egyszer mindenem feláldoztam, de tényleg mindenem. Kiszakították a szívem a mellkasomból és ott álltam egyedül. Fogalmam nem volt hogy én ki vagyok. Mit akarok, hol tartok, és egyáltalán ki az, aki a tükörből néz vissza rám. Tönkretett. A szerelem, amiben hittem, amiben bíztam...a hőn áhított szerelem teljesen tönkretett.
Az a teóriám, hogy az összetört szívű emberekből szívtörők lesznek. Van e kivétel? Nem hiszem. Mindenki, akit egyszer összetörtek, később össze fog törni valaki mást. Mindegy hogyan, vagy mennyi idő után, de belőled is "rosszfiú" lesz.
Mindig előttem lebeg a remény. Hogy valakit meg kell menteni, vagy pont én leszek majd más számára stb. stb. De hogy mi a valóság? A valóság az, hogy a remény a legrosszabb és egyben legjobb dolog az életben. A remény egy eszköz amivel emberekhez láncoljuk hozzá magunkat. Ámítunk vagy ámítanak minket. Van boldog befejezés, muszáj hogy legyen. Szkeptikus vagy? Elhiszem. De azt gondolom, hogy rengeteg ember fog ki és besétálni azon az ajtón ami a szíveden van. Rengetegen lesznek, mire végre célba érsz. Vagy ott a másik út. Hogy elhatározod, ezt az ajtót soha senkinek nem nyitod ki többet. Nem hiszem hogy bármelyik út jobb lenne a másiknál. Az egyik tele lesz fájdalmakkal, mert megbízol valakiben, szeretsz de elhagynak. Fájni fog. A másik ugyan fájdalommentes, de véleményem szerint végtelenül üres. Egy üres, monoton út. Lehet hogy azt mondod, elégedett vagy az életeddel. De szerintem hazudsz ha azt mondod, boldog vagy. Játszhatsz önvédelmi játékot, vagy mehetsz fejjel a falnak. Hazudhatsz bárkinek, hazudhatsz bármit. De minden mocskos dolog ellenére a legrosszabb az, ha hazudsz önmagadnak. Mert bármit teszel ebben az életben, légy bárhol bárkivel, ha útközben elveszíted önmagad, akkor vesztettél. Mindegy hogy szerelem közben vagy játékból. De egyszer csak eljön az a pillanat, amikor majd ott állsz egyedül és vagy engedted hogy elvegyék mindened, vagy annyira szar embernek tartod magad, hogy tükörbe sem bírsz nézni. És ebből a gödörből baromi nehéz kimászni...én már csak tudom.
Néha annyira elvakítanak az érzések, hogy az önámítás mocsarában kötök ki. Folyton biztat egy hang a fejemben, hogy ne adjam fel, bízzak a reményben, bízzak a sorsban. Aztán beszáll egy másik hang is, amit én józan észnek hívok. Elkezdődik egy párbaj a fejemben, érvek és válaszok sorakoznak fel. Hogy mi a vége? Van, hogy telebeszéled a saját fejed és nyugodtan fekszel le aludni, mert úgy érzed, minden rendben, csak sodródsz az árral. És ott van a ritkábbik eset...hogy őszinte vagy magadhoz. Lehet hogy ettől is megnyugszol. De addig amíg az önámítás mocsarában megragadsz és észre sem veszed hogy az életed egy helyben áll, addig az őszinteség előrehúz. Arra késztet hogy lépj egyet. Kimondasz mindent ami jó, mindent ami rossz és az életed elindul, folytatódik. Lehet hogy kicsit fog fájni, de érezheted úgy is hogy kitépik a szíved a mellkasodból. Azt hiszem ez a gyakoribb.
Szóval a szerelem nem más mint egy végcél, egy olyan út végén, ami tele van fájdalommal, hazugságokkal, hibákkal és vastagon önámítással. Hogy van e benne jó? Hogy ne lenne. Mert bár sokszor fogod a pokolban érezni magad, de közben kapsz az élettől olyan pillanatokat is, amikor azt érzed hogy igazán élsz és boldog vagy. De ez nem a végálommás, hanem csak a megállók....ha ezt elfelejted, akkor veszíthetsz.
