Oké, ismét itt vagyunk, új év, hurrá! Ironikusan hangzott? Az is volt azt hiszem. Az előbb elmentem futni mert azt éreztem hogy szétvet a düh. De olyan erősen, hogy valahogy le kellett vezessem. Nagyon jó ötlet volt! De tényleg. Nem elég hogy jó időt futottam, de le is higgadtam azt hiszem. Mármint hirtelen nem akarok széttörni semmit. Hogy miért vagyok dühös? Te jó ég, nem tudom. Azaz sok gondolat van a fejemben, csak épp úgy tombolnak bennem, hogy nem tudom letisztítani, megnézegetni, helyreállítani őket. Tehát képtelen vagyok reálisan gondolkozni. Amolyan mindenki kurvára hagyjon békén kedvem van. Tudom, tudom, én is utálom ezt, nem direkt vagyok ilyen. Rendben, elsőnek elmesélem a sztorit és utána kezdünk vele valamit. Szóval, volt ez a srác akiről december végi összefoglalómban meséltem. Itt fröcsögtem magamnak, hogy légy bátor, merj lépni, tuti, hogy ő az és minden happy lesz a végén. És ezt akkor én el is hittem. Sőt! Előtte is meg utána is végig hittem benne. Itt meg kell jegyezzem, hogy fogalmam sincs hogy azért hittem benne mert hinni akartam és annyira vágytam rá hogy ő legyen az, hogy elvakultam, irreálissá váltam, vagy mert tetszett az az ember akit láttam és tényleg éreztem valamit. Ez az első nagy megválaszolandó kérdésem. Nos minden jel arra mutatott hogy van okom hinni benne...akkor, ott...de most visszanézve is így gondolom e? Atya isten, fogalmam sincs. De ha rajtam kívül mindenki megdöbbent, akkor talán tényleg voltak ilyesfajta jelek. De úgy néz ki bárhogy is volt, tévedtem, és mindenki más is. Ez az ember besétált hozzám, odaállt elém, pont elém, és megkérdezte, hogyan férkőzhetne közelebb egy másik lányhoz. Mi a neve, hol lakik, mikor lesz itt legközelebb, van e pasija stb stb. Van egy elképzelésem hogyan nézhettem ki abban a pillanatban, ahogy ott állok. Mint aki nem hiszi el amit hall...lefagytam...megsemmisültem. Ő meg csak beszélt hozzám, kérdezett. A szavak amik kijöttek a számon, valahonnan nagyon mélyről ástam fel őket. Az agyam leállt és azt kérdezgette, mikor ébredünk már fel? Mi folyik itt? Akkor amolyan testen kívüli élményem volt. Mint egy robot, megcsináltam a feladatom, kiszolgáltam, és alig vártam, hogy elmenjen. Mert egyre erősebben üvöltött bennem valami, hogy ez nem lehet, el akarok innen menni, mi a szar baj van a világgal? Kétségbeesetten néztem körbe, hogy valaki nézzen rám és mondja azt hogy ez nem történt meg. De hiába. Tudod, kérdezhetnéd, hogy miért éltem meg abban a pillanatban ekkora drámaként. Tudom, hogy semmi nem volt köztünk, de úgy igazán semmi. Én mégis gyártottam valamit magamnak, amit abban a pillanatban elvesztettem és ez nagyon váratlanul ért. Gyártottam magamnak egy képet, egy sztorit, ami romantikus, az elején nehéz de a végén minden szép lesz történetet. És őt raktam meg főhősnek, aki ha elég bátor lesz akkor eljön hozzám és végre megkapom a szerelmet. Nos én ebben hittem. Nagyon akartam. Azt mondtam, hogy most minden teljesen tökéletes, most már jöhet, gyerünk vágjunk bele. Aztán felfigyeltem erre a srácra, és szépen beleillesztettem a történetbe. Most épp azt gondolom magamról, hogy emiatt mekkora hülye vagyok. Azt hiszem annyira beleillesztettem, hogy nem is őt láttam már a végén hanem azt akit látni akartam. És minden kudarcba fulladt próbálkozásom után dühöngtem ugyan de aztán megmagyaráztam magamnak hogy ez azért van mert ő nincs rám készen. A fenéket! Nem rám nincsen készen. Hanem semmi sincs készen. Az egész egy nagy mese. Egyrészt látom, hogyan hibáztam én. Másrészt meg azt látom, hogy hibázni akartam. Mert nagyon vágyom a szerelemre, egy társra, hogy végre mellettem legyen valaki. És dühös vagyok amiatt mert ezt nem kapom meg. Azért vagyok dühös mert nem tudom miért nem kapom meg. Ha tudnám, akkor bizonyára jobb lenne. De így nem tudom, merre menjek, mit tegyek, mit vétettem, hogy nekem nem lehet meg ez a fajta kincs? Szóval egyszerűen össze vagyok zavarodva. A nap 99 százalékában nem tudom hogyan kellene éreznem magam ezután. Lehetek dühös? Vagy sírnom kellene? Mit kellene mondanom vagy tennem? Ez azért félelmetes. Olyan mintha elfojtanám az érzéseket egy ajtó mögé, és elfelejteném, hova tettem a kulcsot. Azok ott bent meg egyre jobban erősödnek, ki akarnak törni. De én nem akarom őket elzárni. Akkor meg hogy csinálom? Egy valamit érzek, az a düh. Mérges vagyok erre a fiúra, magamra meg mindenki másra is azt hiszem. Valamelyik részem sírni akar és hisztizni mert szomorú. És elvesztette a hitét. De őt nem akarom beengedni mert egy valami adta nekem eddig a legnagyobb erőt, az pedig a hit. De most miben higgyek? Kiben? Meg mégis minek? Megalázónak érzem ezt az egészet. Hihetetlen, de a düh mellett ez a második legerősebb érzelmem, a megalázottság. Hogy azt a valamit, amit gyártottam, megmutattam másoknak is, és most előttük tört rommá az egész. Szegény kicsi kislány...Szánalom. Igen, azt hiszem ezt éreznék, ezt gondolnák. Nekem ez nem kell. És nem tudok mással sem osztozni a hiten. Nem tudok pozitivan állni ahhoz hogy a másik viszont megy tovább mert még nem esett pofára. Én azt mondanám neki, hogy majd nemsokára te is rájössz hogy tévedsz. Na ez a keserűség. Méreg a léleknek.
Szégyellem magam hogy hittem ebben és kurvára nincs kedvem arról beszélgetni, hogy jajj istenem ez de szarul jött ki, meg majd úgyis jön másik. Nem, ez csak még jobban olaj a tűzre. Hagyjon mindenki ezzel a szaros dumával, hogy nyugi, állj fel, jön a következő. Leszarom. Esküszöm, hogy leszarom. Tombolni akarok, és rohadtul nem foglalkozni ezzel a témával. De most komolyan. Elég volt. Értettem. Ne keressem, ne gyártsak sztorikat meg tündérmeséket. Ne a jövőben éljek hanem a jelenre koncentráljak. Na ezek tanulságok! Levontam őket, igen. És most egy darabig nem akarok velük foglalkozni. Nem tudom meddig, de majd úgyis észreveszem, ha ingerem lenne rá. Most kezdjük azzal, hogy levezetjük a dühöt. Aztán sorban minden mehet tovább....
