Ki vagyok én? Ez az a kérdés, amit mostanában rengetegszer feltettem magamnak. Néha körülnézek és egyszerűen el sem hiszem, hogy mik történtek velem. Néha nem tudom, hogy mit keresek ott ahol vagyok. Mit csinálok? Mit akarok csinálni? Kikkel akarok lenni? Néha már már fogalmam sincs a dolgokról. Ha kérdezik, hogy milyen voltam, ki voltam én, akkor meg tudom mondani. Tudod milyen voltam? Vidám, mosolygós ember, aki hangulatfelelős volt sokszor...egy bohóc. Szerettem szervezni, menni, barátokkal lenni. Mindig voltak rövidebb és hosszabb távú céljaim. Valahogy csak úgy tudtam létezni, hogy látom az utat amin haladok. Aztán ha megkérdezik, milyen vagyok most, nos...nem tudok válaszolni. Vannak pillanatok amikor úgy érzem, túl sok mindent cipelek magammal. Mintha képtelen lennék őket lerakni. Már-már görcsösen ragaszkodom hozzájuk...de miért?
Hogy mik ezek az emlékek és érzések? Egy barát elvesztése, egy szerelem elvesztése....egy halál közeli élmény..
De talán főként ez lehet az ami összetört. Mondhatnám, hogy ez nem én vagyok, hogy nem ismerem ezt az embert, aki idebent van. Viszont véleményem szerint az nem lenne igaz. Ha abban hiszünk, hogy minden történés, minden ami körülvesz minket, minden ami minket ér, az formál és változtat minket, akkor abban is hinnem kell, hogy ez vagyok én most. Mert bár kaptam az élettől egy büdös nagy pofont, és bár sokáig nem tudtam feldolgozni, hogy miért történik ez velem, most már mégiscsak azt gondolom, hogy így kellett lennie. Mert látom, hogy mikor kezdtem el letérni az útról. Látom, ahogy elkezdtem tönkretenni magam. Rossz emberekkel kezdtem. Kimerültem. És akkor jött a STOP. Rettentően hálás vagyok, hogy nem haltam meg. Kaptam egy újabb esélyt. Azt hiszem ez a harmadik esélyem az életre a születésem pillanatával együtt. És azt hiszem nem lesz még egy. Nem lesz többé visszaút. Azt érzem, hogy kötelességem, hogy megpróbáljam megtalálni a helyes utat végre...azt ami az enyém.
Most talán elkezdődött valami. Valami kezd mocorogni...olyan, mintha az élet játékot játszana velem. Megjutalmaz ha a helyes úton haladok és teszek a céljaimért. Viszont megbüntet ha letérek róla akár egy picit is. Nem akarok szomorú lenni. Élni akarok.
Egy "jövőbe látó" ember azt mondta nekem, hogy itt az idő. Mennem kell. A élet most adja azt az esélyt. Nem évek múlva, hanem most, ebben a pillanatban. El kell indulnom, mert nem vár rám többet. Vagy félreteszem a félelmeim és elindulok, vagy vége.
Úgy érzem elindultam. Azt hiszem találtam valamit, amibe tudok kapaszkodni, valamit amin el tudok indulni. Ez pedig a fotózás. Az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy ha az ember megtalálja azt, ami felvillanyozza, élteti, és imádja csinálni egy életen át....érezheti azt az ember ha megtalálta a hivatását?...az életét?
Azt hiszed, hogy egyedül vagy és nem tudod majd megcsinálni. Pedig muszáj lesz. Tudod, hogy meg kell és jobb lesz utána. Indulj el....
