MyDay

Eltelt két hét. Néha jobb volt, néha rosszabb. Kezdek megnyugodni. De valami eltűnt belőlem. Észrevettem, hogy bár nem gondolok bizonyos dolgokra, nem akarom hogy fájjon, próbálok előre menni, akkor is teljesen megváltozott bennem valami. Én változtam meg. Hibáimból tanulva próbálom kikerülni azokat a dolgokat, érzéseket és állapotot amibe beleeshetek. Nem akarok visszamenni abba a sötét, önmarcangoló gödörbe, melyből nemrég kihúztak. Erős akarok lenni. Tudom, mi változott bennem szeptember óta és azt is, hogy mi változott azóta, hogy vége lett. Ahogy vártam, kicsit visszaestem, padlóra kerültem. De meglepő volt tapasztalni, hogy mennyivel könnyebben állok fel. Sőt, már fel is álltam, csak kicsit még gyenge vagyok, kapaszkodnom kell. Nincs bennem sem harag, sem gyűlölet. Egyszerűen csak hiányérzet, ami olykor kicsit elviselhetetlen, máskor pár másodpercig tart. Minden rendben lesz...

Arra is gondoltam, hogy őszintének kell lenni. Nem csak a másikkal szemben, hanem önmagunknak sem szabad hazudni. Akkor is el kell mondanod a másiknak mindent, ha úgy érzed nem érdekli. Akkor is ki kell mondanod a szavakat, ha azt hiszed már késő, és talán már nem számít. Hát én azt mondom neked, hogy igenis számít. Ne tartsd vissza, mert az elfajulhat, én már csak tudom. Akkor is mond ki ha jó, és akkor is ha rossz. Mert te könnyebb  leszel. Mi van akkor ha nem érdekli? Attól te nem leszel kevesebb. Meg akarod magyarázni, őszinte akarsz lenni, bocsánatot kérni, kedves lenni....akkor tedd meg! Haragszol, megsértett, úgy érzed többet akartál....mond ki! Nem azt mondom hogy bánts meg másokat vagy alázd meg önmagad. De őszintének lenni az esetek többségében felszabadító érzés. Mintha végre kivennéd azokat a nyomasztó, fájó dolgokat a fejedből és szívedből, és szélnek eresztenéd. Nem múlik el minden rögtön, van aminek idő kell. De ott az a pillanat, amikor tudod, hogy te tényleg mindent elmondtál, őszinte voltál és innen csak egy út vezet tovább. Nincs megbánás a jövőben hogy mért nem tetted meg, nincs kétség, gondolkodás, hogy vajon mit és hogyan gondolhat ő, mit közvetítesz te. Nincs taktikázás... Ezentúl mindent ki akarok mondani. Akkor is ha őt, akinek szánom, éppen nem érdekli. Akkor is, ha falba ütközöm. Mert nem vagyok hajlandó egy barátot, szerettemet elveszíteni, vagy a szívemet összetörni hagyni, csak azért mert nem mondtam ki valamit....csak azért mert nem mertem őszinte lenni...hidd el hogy számít....hidd el hogy soha nincs késő....tégy azért, hogy soha ne egyen késő!

Azt hiszem nincs más megoldás. El kell mondanom mindent, de tényleg mindent. Nem várom el, hogy utána csoda történjen, egyszerűen csak ki kell mondjam a szavakat amik nyomasztanak, amiket eddig lenyeltem.

Tudod, mielőtt beléptél az életembe minden olyan sivárnak látszott. Nem igazán voltam a legjobb formámban. De onnantól kezdve, hogy találkoztunk, minden fordult egyet. Olyan fura boldogságérzet járt át. Mármint olyan érzés, mikor hosszú idő után rájössz, hogy milyen jó játszani, élni, érezni. Szóval nem az van hogy túlzok, csak tudod, segítettél abban hogy végre felébredjek. Hozzád képest én olyan vagyok mint egy tanuló. Semmit de tényleg semmit nem tudtam, hogyan csináljak. Nem tudtam, hogy melyik szavammal vagy tettemmel mit közvetítek, mit fejezek ki neked. Hogyan kellene csinálni és ezt te hogyan érted. Épp ezért volt az hogy mindent amit tettem vagy mondtam, az máshogy jött le neked, mint amit én valójában éreztem. 

Tudod hazudtam neked. Bár magamnak is. Emlékszel mikor először mentem át hozzád? Akkor tényleg nem terveztem semmit, nem merengtem el a jövőben. Nem gondoltam tovább, hogy ebből lehet bármi más, több. Akkor csak mentem előre, mert újból érezni akartam, érezni hogy élek, hogy kellek....egyszerűen csak tudtam hogy jól fogom érezni magam. Nem vártam tőle többet mint ami valójában volt, és épp ettől volt szuper az egész alkalom. De aztán folytatódott az egész. Tudod én örültem neki. Nem csalódtam volna, ha nem így történik, de örültem, hogy nem ért véget. Tudod mi volt az egészben a hazugság? Az én hazugságom....hogy nem akartam többet. Mert ezt mondtam, de az a helyzet hogy ez nem igaz. Az igazság az, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy az egész folytatódni kezdett, én többre vágytam. Az elején hittem, hogy te is, bár sokszor nem tudtam dolgokat hová tenni. Végül egy idő után rájöttem....eltelt pár hét mire rájöttem, hogy mi nem fogunk előre lépni. Akkor kezdett derengeni, hogy te nem akarsz többet. De ettől én még reménykedtem. Tudod nem mondtunk ki semmit, így nem éreztem azt hogy lenne egy fal amit soha nem tudok áttörni. Ezen játékszabályok szerint tehát folytattam veled, legbelül pedig arra vágytam hogy egyszer majd lépünk...lépünk egyet előre.

Vártam de nem történt meg és egyre inkább őrjítőnek éreztem a helyzetet. Mert ahogy telt az idő, úgy változott bennem ez az egész. Nem tudtam mennyit szabad éreznem, mennyire bízhatok meg benned, hogy vajon én is csak egy játék vagyok a sok közül vagy...vagy nem tudom. Végül elhatároztam magam és megkérdeztem. Mint már mondtam, az vezetett ide, hogy megismerkedtem valakivel. Az a helyzet hogy nem zárkóztam el előle, mert úgy gondoltam, hogy ha te csak játszol, akkor az a másik valaki megérdemel egy esélyt. De aztán egy este után rájöttem, hogy nem akarok ebből semmit. Sem tőle, sem mástól. Tudod végig rajtad járt az eszem. Egyfolytában tűnődtem, hogy ez így nem mehet, én nem ilyen vagyok. Hogy ez az egész kettőnk között csak jelent valamit. Mielőtt beszéltem volna veled, átgondoltam hogy mit is akarok valójában mondani. Először azt kellett eldöntenem, hogy merre akarok lépni. Azt tudtam, hogy más nem jöhet képbe. Valamiért csak rád fókuszáltam. Nem voltam rajtad kívül senkivel...és innentől kezdve nem is akartam. Arra rájöttem, hogy bár kétségek között voltam, akkor is élveztem ezt a játékot ami volt. Hogy úgymond van valakim, de mégis szabad vagyok. Igen, azt hiszem itt volt az a pont, mikor úgy éreztem, hogy akarlak, de szükségem van erre a szabadságra is. Hát ekkor döntöttem úgy, hogy bárhogy legyen, most már meg kell beszélnünk.

Akkor és ott, az a beszélgetés hozott nekem hideget és meleget egyaránt. Jó volt hallani, hogy nem játszanál velem, és nincs rajtam kívül más. Ezt úgy fogtam fel, hogy azért többet számítok neked, mint a semmi. A hideg az volt hogy nincs esélyem továbblépni. Vagy ez a játék marad, vagy semmi. Akkor azt mondtam neked, hogy rendben van. Azt mondtam, hogy jó lesz nekem ez így. Pedig nagyobbat nem is tévedhettem volna. Akkor is hazudtam. Magamnak aztán neked. Tényleg azt gondoltam, hogy menni fog. Mert miért ne menne? De abba nem gondoltam bele, hogy bármennyire is igyekszem, nem tudom szív nélkül játszani ezt. Nem tudok nem érezni. Reflexből nyomtam el minden fajta érzést, mert tudtam, hogy ha nem teszem akkor átlépem a határt és onnan már nincs vissza út. Ment egy ideig, de sokáig ezt sem lehet húzni. Nem tudsz sokáig érzéketlen maradni. És egyik pillanatról a másikra elkezdett minden a feje tetejére állni és egyre csak romlott. Azt éreztem, hogy minden elnyomott érzésem fel fog törni, hogy nem tudom ezt így tovább csinálni. Egyszerűen a végén már fogalmam sem volt róla, hogy mit is érzek egyáltalán. Hogy tényleg többet érzek, vagy csak az elnyomás miatt furcsa az egész? Hidd el, totál össze vagyok zavarodva. 

Viszont most már tudom. Sajnálom az egészet, de nem hiszem hogy be tudom tartani a játékszabályokat. Nem hiszem hogy tudok továbbra is szív nélkül játszani. Nem bízom benned, nem tudom mit hihetek el neked, nem tudom mit érzel....de talán már mindegy is nem igaz? Mert annyi világos nekem hogy nem kapok esélyt tőled az előre lépésre. Így aztán nem adok neked ezzel más kiutat csak a búcsúzást....igaz? Nem mondom, hogy szerelmes vagyok, hisz nem ismerlek még annyira....egyszerűen csak többet érzek, mint amit ez a szituáció elbírna. Azt kívánom, bár ne kellene még elköszönnöm tőled. Több, mint hiányoznál....De sajnos csak annyit tehetek, hogy mindezt elmondom neked. Hogy elköszönsz vagy maradsz az már rajtad múlik. Mert én nem kényszeríthetlek rá hogy többet érezz, mint amit most érzel....egyszerűen elfáradtam a játékban, az érzések elnyomásában....feladom a játékot és a kezedbe adok mindent. Eldobod vagy megtartasz?

Jó lenne belenyúlni a fejembe és kivenni az a sok gondolatot, majd kirakni egy asztalra és szépen lassan sorba rakni, kérdéseket felrakni és megválaszolni, hogy aztán szépen rendben visszarakhassam őket....és ne érezzem azt hogy az égvilágon nem értek semmit. Nem értem, hogy mi miért történik és mit miért tesznek egyesek körülöttem. Lehet hogy sokszor az agyam szüli a kétes, negatív elméleteket. Lehet azért teszem mert nem bízok az emberekben és a legrosszabbat kell feltételeznem, hogy később ne csalódjak akkorát. Egyszer már becsuktam a szemem és vakon hittem valakiben nagyon hosszú ideig, de később olyan rettenetes fájdalommal járt, hogy nem akarom még egyszer érezni. Mostanában várom a jeleket, megerősítést, hogy merre menjek és főleg azt hogy merre ne menjek. Talán annyira félek a hibázástól, a fájdalomtól, hogy nem vagyok képes reálisan gondolkodni. Tudom, hogy nem minden fekete vagy fehér, hanem van köztes állapot is. Tudom, hogy nem kell mindig a legrosszabbat kinéznem emberekből, vagy a tetteik mögött meghúzódó gondolatokból. De nem megy. Biztos van amikor igen, de most nem megy. Ma azt az üzenetet kaptam, hogy minden csak addig tart, amíg igazán jó. Ha valami véget ér, akkor ne büntetésként fogjam fel, hanem valami jobb, valami új kezdeteként. Tudjátok, én mindig baromira hittem a szerelemben. Annyira egy bolond romantikus lány voltam. Oké, talán ennek az oka az is lehetett hogy tinikorban összejöttem egy fiúval és rettenetesen szerelmes voltam. Úgy tűnt hogy semmi gubanc nincs ezen a világon. Persze a párkapcsolati gondok is lehetnek épp olyan rosszak, mint a "mért nem hív fel?" vagy "vajon tetszem neki?" kérdések...főleg amikre az ember nem kap választ, vagy nem azt a választ amit szeretett volna. Kemény ez az egész pártalálási dolog. Az a része, amikor találkozol valakivel és ismerkedtek...na az még keményebb. Nem azt mondom, hogy nem jó, félre ne értsetek. Én csak azt mondom hogy nehéz. Nehéz elsőre belevágni és még nehezebb ötödszőrre vagy tizedszerre belevágni. Először azért mert új és nem tudod hogyan működik, aztán sokadjára már azért mert félsz hogy megint összetörik a szíved. Nem hiszem hogy minden ember kiismerhető. Nem hiszem hogy hetekkel vagy hónapokkal később ne tudnának meglepetést okozni az emberek. Vagy csak velem van így? Hogy naivan kialakítok egy világot magamban a kettőnk kapcsolatáról, legyen szó barátról vagy bárki másról, aztán egy idő után kiderül, hogy tévedtem. Tévedtem, mert neki nem teljesen azok az elképzelései kettőnkről, mint nekem. Nem az a baj ha máshogy érti, máshogy képzeli. Akkor baj, ha kevesebbnek gondolja, kevésbé fontosnak a maga számára, mint amennyire számomra fontos. Mit tesz ilyenkor az ember? Szarul esik minden bizonnyal. De megpróbálsz rajta változtatni vagy feladod az egészet? Esetleg folytatod úgy tovább, ahogy eddig, mit sem törődve azzal hogy a másik nem ugrana érted, ahogy te tennéd meg ő érte? Igazából kezdem elveszteni a hitem a szerelemben. Létezik ilyen? Kezdem azt képzelni, hogy az a fajta szerelem, hogy úgy szeretsz valakit, hogy az már fáj, talán nem is létezik többé. Vagy ha igen, akkor egyszerűen nem értem, hogy nekem miért ezt a fajta játékot kell játszanom? Nyilván kiléphetnék belőle. De vagyok annyira erős? Egyáltalán mitől félek? Kicsit elegem van már ebből a témából...

Emlékszem, hogy szakítás után milyen voltam. Egy részem kivirult, mert rengeteg teher lekerült a vállamról. Más részem viszont olyan volt, mintha egy mélységes, sötét verembe kerültem volna. Tudjátok, nem csak a fájdalom egy ember elvesztése miatt, hanem az a mérhetetlen gyűlölet is evett belülről. Minden egyes nappal egyre inkább arra gondoltam, hogy nem tudok másban megbízni. Hogyan bízzak meg valakiben akit alig ismerek. Hogyan jövök össze én bárkivel is. És mi lesz akkor ha szerelmes leszek? Elég sok időm volt ezeken gondolkodni. Hiszem, hogy ha az ember belülről meg van mérgezve és maga alatt van, akkor az bármilyen hihetetlen de látszódik a másik fél számára. Közel egy évig semmilyen kapcsolatba nem kerültem....szó szerint olyan volt, mintha taszítanám a férfiakat. És minden egyes alkalom még inkább megerősített abban a hitemben, hogy nem vagyok elég és nem vagyok elég jó, de legfőképp abban hogy nem tudok bízni. Minden bizalmam és hitem elvesztettem abban, hogy minden okkal történik és mindenért hálásnak kell lennem. Ki az aki tudott volna hinni a jóban? Aztán jött egy fordulópont, ott és akkor, amire én nem is számítottam és úgy éreztem nem tudok kijönni a sötétből. De tévedtem. Visszatekintve már értek bizonyos dolgokat. Akkor és ott, nem értettem. Azóta fél év telt el és rájöttem dolgokra. Valamiért az én utam egy szakasza véget ért számomra, majd utána, az a korszak amit én sötétségben éltem meg, azt pihenésre kaptam. Ennyi időt adott nekem az élet arra hogy lenyugodjak, megbékéljek és megtaláljam önmagam. Aztán ahogy mondtam, jött egy fordulópont. Találkoztam valakivel. Talán ezerszer mentünk már el egymás mellett. Talán ezerszer voltunk már ugyanazon a helyen, egy időben, de mégsem találkoztunk hamarabb. Így volt. Találkoztunk már, de mindeddig nem láttuk egymást igazán. Hanem ott és akkor, abban a pillanatban történt minden. Annyira szeretnék hinni benne, hogy ennek így kellett lennie és neki, pont neki kellett ott állnia és nem másnak. Annyira szeretnék hinni benne, hogy miattam jött el, azért hogy kirángasson a fénybe és összerakjon. Bárcsak előremehetnék egy évet az életemben, hogy visszanézhessek és azt mondhassam hogy most már értem. De nagyon sok mindenre még nem tudom a választ és lehet hogy ezek csak akkor derülnek ki, mikor már minden megváltozott. Tudjátok, én próbálok haladni ezen az úton. Annyira ismeretlen még és új. És az hogy bizalmatlansággal párosul, az nem tesz jót nekem. Itt van ez a srác. Hálás vagyok érte hogy megismerhettem végre. Mintha a sors csak arra várt volna, hogy ő mikor lesz szabad. Mikor leszünk mindketten szabadok...és akkor egymás felé terelt minket. Miért? Van valami oka, tudom hogy van. Nem lehet, csak miattam. Nincs olyan, hogy egy ember csak véletlenül lép be másvalaki életébe. Nem lehet csak az egyik félnek szükség. Olyan szükség, amiről még ők maguk sem tudnak. Olyan ez, mintha hosszú idő után észrevennéd, hogy abban a veremben amiből régóta próbálsz kimászni, amiben sötét van, hogy van valami amibe kapaszkodhatsz. Mintha valaki rád talált volna és lenyújtaná hozzád a kezét, hogy kihúzzon a fényre. Na ez a pillanat pont ilyen volt nekem. Nem gondolkodtam, egyszerűen csak megfogtam azt a kezet és felmásztam. Kijutottam a veremből és ezért nagyon hálás vagyok...tényleg. Az, hogy kijutottam a sötétségből, nagyon sok mindent vissza adott az életembe, de még többet a szívembe. Mintha valaki segítene leporolni a rád ragadt sarat és megtisztítana hogy újra ragyoghass. Annyi sötétben eltöltött idő után okkal kapaszkodom ebbe a kézbe még mindig. Okkal nem akarom elengedni. Mert a rengeteg kétely és félelem mellett megnyitotta nekem a világot, újra van önbizalmam és mindig tanulok valami újat. Kihúzott onnan, itt tart kint, de mégsem kapok egy mindent elsöprő szerelmet. Nem azért mondom mert bánom. Próbálok bízni abban, hogy azért történik így, mert előtte még tanulnom kell valamit. Vagy van más oka is? Van valami oka annak hogy én beléptem az ő életébe? Kell lennie nem igaz? Mi van akkor ha pont azért kellek én mert neki is meg kell tanulnia valamit? De hiába teszem fel ezeket a kérdéseket....még nincs itt az ideje a válaszoknak. Tudjátok nagyon félek tőle. Úgy értem, hogy nem nyílik meg igazán, épp ezért sokszor rá kell jönnöm, hogy talán félreismertem, vagy nem is ismerem igazán....épp ezért nem tudok bízni benne. Nem tudom, hogy jó irányba megyünk vagy rossz irányba. Lehet hogy éppen ezért másfele irányt vesznek a gondolataim és az érzéseim. Mármint mi van akkor ha én a bizalmatlanság miatt negatívan fogom fel azt amit tesz, megbántódom, pedig pont az ellenkezőjét gondolta? Mi van akkor ha félreismerem és ezért vagyok letörve azért amit tesz? Bízhatok benne? Vagy megpróbáljam egyáltalán, hogy megnyíljon nekem? Tudom, hogy nem akar....Nem nagyon értem őt....Hát ezért félek. Mert bármennyire is szeretnék bízni és bármennyire is hiszem a szívem mélyén, hogy nem akar bántani és őszinte velem, akkor is előtörnek a negatív gondolatok, hogy talán becsapott engem....és még mindig becsap. Hogy lehet ezt kiküszöbölni? Az, hogy a múltban vakon szerettem és bíztam, több év volt az alapja...de most? Most hogyan adjak bele mindent? Hogy tudnék bízni? Szavak....szavak kellenek....Persze ott a kérdés, hogy miért akarok harcolni? Miért akarsz harcolni? Ki az akiért és mi az ok amiért harcolni akarsz? Akarsz még ebbe a kézbe kapaszkodni?......Miért?.....Szereted őt? Vagy miért nem tudod elengedni azt a kezet?...Nem tudom....

Minden ami elkezdődik véget is ér egyszer. A boldogság nem végállomás hanem csak egy megálló az életben. Mielőtt nekikezdtem volna az írásnak, elolvastam azt a hátrahagyott szép emléket, amit pár hete írtam. Tudtam hogy egyszer eljön az idő mikor kicsit megfacsart szívvel ülök a gép előtt és szomorkodva keresem a választ a miértekre. Vártam hogy lelket öntenek belém a saját szavaim. De azt hiszem a megoldás én magam vagyok. El kell engednem a rosszat. Ennyi az egész, mégis a legnehezebb dolog. El kell engednem egy embert, akit nagyon megkedveltem. Azt hiszem mi lányok hajlamosak vagyunk néha rózsaszín ködben járni és nem észrevenni a jeleket. A jeleket, miszerint nem egy hosszútáv kapcsolatnak nézünk elébe. Ki ne képzelte volna el a jövőjét egy fiúval akivel jól érzi magát és egyre jobban kedveli? Ilyenek vagyunk. Első randi után egyből az álmodozás. Mert van amikor a szívedre hallgatsz, mész utána, mert boldoggá tesz. Aztán mikor az eszed belép a képbe, és megmutatja a fájó, ám annál nyilvánvalóbb tényeket, akkor jön a szívfacsaró érzés. Na meg persze a kérdések sora: "Miért?"...Miért nem kellek? Miért játszottál velem? Miért voltál velem? És én mért voltam ennyire buta? 

Ezekre a kérdésekre nem fogsz választ kapni. Túl egyszerű lenne. Ha visszagondolsz talán rájössz hogy nem ígért semmit. Rájössz, hogy nem használt ki, csak épp nem akart többet adni. Van amikor ezek nem igazak és a dolog már már túlontúl is borzalmas és egyáltalán nem egyszerű.

Ennek így kellett lennie. Meg kellett történnie, akkor is ha jó volt, akkor is ha fáj, akkor is ha te nem így képzelted, akkor is ha nem akarod hogy vége legyen. Hidd el, hogy nem mindig rajtad múlik, hogy mikor lesz vége. Ha valaki nem akar többet, nem akar téged, akkor nem szólhatsz bele. A legtöbb amit tehetsz hogy megpróbálsz megbocsátani. Megbocsátani neki, és legfőképp magadnak. Ha ezt el tudod fogadni, ha el tudod engedni a negatív dolgokat akkor szabad leszel. 

Az eszem és a szívem szüntelenül vitáznak. A szívem kérdéseket tenne fel, hallani akarja a válaszokat. Míg az eszem tettek és cselekedetek képét tárja elém, ezzel válaszolva meg a kérdéseket. De ez fáj, és rossz.

Az eszem tudja, hogy volt értelme. Volt valami amiért el kellett hogy jöjjön értem. Tudom mi járt a fejemben és a szívemben a találkozás első perce előtt...és éppen ezért tudom hogy megérte. Ott vannak a szép emlékek. Ott vannak a megtanult dolgok, a tapasztalatok...

A szívem viszont gyászol, ha kifejezhetem magam így. Gyászol egy kicsit mert érzett. Minden nappal egyre több érzelem töltötte meg. Ezeket viszont most el kell engednie...hát ezért szomorú.

Szív és ész. Talán hamarosan megbékélnek egymással....én már várom a percet...az új első pillanatot.

Azóta hogy legutóbb itt jártam, eltelt egy hónap. Csak egy hónap és mégis mennyi minden történt. Sokszor úgy éreztem, érzem, hogy egyes dolgok lassan haladnak, más dolgok viszont rohannak. Ez persze attól függ, hogy mit szeret és mit nem szeret az ember. Vagy épp mit szeretne elérni az élete egyes területein.

Az életem jelenleg minden területen zajlik valami. Ami leginkább kitölti az elmém, az a szerelmi és munkahelyi rész. Igazából sok sok pozitív és negatív dolog történik. Érzem, hogy feszült vagyok. Tudom, hogy ez csak az én hibám...na meg a munkahelyemé is. Van amikor rágörcsölök dolgokra, pedig nem kellene. Más valaki, akinek több tapasztalata van, tudná hogyan kezelje ezeket a dolgokat. Csakhogy ezekben a szívügyekben még tanulatlan vagyok. Az az igazság, hogy bár volt egy több éves kapcsolatom, nem segít rajtam. Mert a randizás, ismerkedés szabályai, az egész dolog tempója számomra ismeretlen. Tudom, hogy milyen egy kapcsolatban lenni, hogy vannak elvárások, szabályok, még akkor is ha igazán szeret az ember. De hogy mi van mindezek előtt? 22 évesen kezdem ezeket a dolgokat megtanulni :) nem mondom, hogy rossz. Csak félek, hogy egy rossz lépés miatt elbaltázom azt a fiút, aki amúgy az ujja köré csavart.

Mert hogy sikerült neki. Másfél hónapja ismertem meg. Így kimondva annyira kevésnek tűnik, főleg, ha azt nézem, mennyi minden történt. Közben meg vannak pillanatok, amikor azt érzem, hogy túl lassan halad az egész. Na jó, ha ésszerűen gondolkozok, akkor tudom, hogy ez így jó :) csak....nem tudom megmagyarázni. Talán csak arról van szó, hogy eléggé megkedveltem őt. Úgy mentem bele, hogy félre tettem minden gondolatot, érzést. Csak az ösztöneimre hallgattam. Azt súgták, hogy okkal történt mindez és mennem kell. Hát belementem és nem bántam meg :) Nem vagyok szerelmes. De azt hiszem elértem az útnak azt a szakaszát, amikor már érez az ember. Megálltam körülnézni és tudom hogy itt befejezni, vagy visszafordulni már nehéz lenne. Hogy miért rémít meg? Mert mikor körül néztem, akkor azt is éreztem, hogy menni akarok....menni akarok előre. Viszont nem akarok csalódni. Jó, tudom, hogy ezt nem lehet kikerülni. Az ember belemegy mert egyszer élünk és akkor is tanulsz belőle, ha a végén a padlóról kell újra felállnod. Nos, én már tudom, hogy mi az, amit ez az egész biztosan adott nekem. Ez pedig nagyon jó. Ez a pozitív gondolat segít. Segít hinni abban, amiben eddig is hittem. Hogy ezekkel az emberekkel nem hiába találkozunk, nem hiába vesznek részt az életünkben. Mindegy mennyi ideig, mindegy hogy hogyan. De volt értelme, még akkor is ha véget ér azelőtt hogy te szeretnéd.

Én szabadságot kaptam. Lezártam a múltamat, azáltal, hogy egy új ajtón léptem be. Ismeretlen helyre, ismeretlen ember mellé, de nem bántam meg. Akkor sem fogom ha itt tényleg meg kell állnom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lennék szomorú. Viszont mosolyognék, akárhányszor eszembe jutna. Érzem, hogy van még bennem düh és sértettség, de nem emészt fel. Ez egy olyan dolog ami nem fog elmúlni. A szívemen mindig lesz egy kis heg, ami a múltat idézi, azt az embert akinek soha nem fogok teljesen megbocsátani. De ez a lényeg. Hogy eddig egy fekete lyuk volt, most viszont csak egy kis heg. Szabad a szívem, és egyszer talán újra tud szeretni. Talán éppen őt....:)

A minap gondolkodtam rajta, hogy újra el kellene látogatnom errefelé. Sok sok minden gyűlt össze bennem, régi és új gondolatok egyaránt. Abban a pillanatban leginkább negatív gondolataim voltak, de az elmúlt pár napban fordult velem a világ egy picit.

Ahogy elkezdtem olvasni a régebbi irományaim, eszembe jutott mi mindenen mentem keresztül az elmúlt egy évben. Legfőképp a szívem ment át jó néhány megpróbáltatáson. Abban a pillanatban mikor visszavágytam ide, még mindig a múlt tartott fogva. Úgy éreztem bizonyítanom kell. Éreztem, ahogy a düh szépen felemészt, mert nem tudom elengedni. Esküszöm próbáltam elengedni, de nem ment. Gondoltam rá minden nap, sokszor és ez még jobban bántott. Megfigyeltem magam, ahogy őrlődtem. Nehezen engedek el dolgokat, embereket az életemből. Vártam a napot, amikor megteszem a következő lépést és sikeresen elengedek mindent.

Közel egy év után végre elérkezett a pillanat, hogy megtegyem ezt a lépést. Az érzés leírhatatlan. Annyira szabadnak érzem magam. :) Mindez egy új embernek köszönhető, aki visszahozott belém olyan érzéseket, amelyeket már rég nem tapasztaltam. Úgy gondoltam, még nem állok készen a szerelemre, mert nem vagyok képes elengedni a múltat és dühöt. De pont ezek, a régóta nem érzett, pozitív érzések adták meg a lökést.

Egyelőre nem szerelemről beszélek. Puszta vonzalom és kémia az egész...ismerkedés, izgalom...Az egész olyan kezdetleges, mégis annyira feldob. Ha egy este volt az egész, akkor is megért minden percet, mert kihúzott a sötétségből, szabaddá tett. Hogy így fog megtörténni, nem gondoltam volna. Végre nevetve és őszintén tudom kimondani: "Vége kicsilány, jöhet egy új fejezet" :) ......

 Az élet elég furcsa. Úgy értem, vannak emberek, akik imádnak aztán nem sokkal később minden céljuk, hogy megbántsanak. Felesleges. Megbántódni és megbántani másokat felesleges. Már rég nem vagyunk részei egymás életének, mégis jön egy fuvallat és adsz egy pofont a másiknak, megszúrod, mert dühös vagy. Hogy jól esik e? Hát saját véleményem szerint nem. Még akkor sem, ha azt hiszed hogy ez elégtétel. Legbelül megmérgez téged. Én magam tapasztalom hogy a düh nem jó barát. Olyan dolgokra késztet ami egyáltalán nem jó. Tudom hogy nem olvasod ezeket a sorokat de azt hiszem nagyon nagyon szeretném, ha elmondhatnék neked valamit szemtől szembe. Nem levélben, ahogy a hozzád hasonló gyenge és gyáva emberek teszik. Nem miattad tenném, nem azért mert egy kicsit is tisztellek. Hanem magamért tenném. Hogy lássam minden szavam hatását, hogy a szemedbe tudjam mondani, mennyire gyűlöllek minden egyes hazugságodért és azért, amilyen embert csináltál belőlem. Nem pazarlok időt arra hogy megértselek, vagy elfogadjam amit tettél. Soha nem fogok megbocsátani. Nem ismerlek, nem akarlak ismerni és érezni sem akarok irántad. Se haragot, se gyűlöletet...semmit. Azt akarom hogy olyan légy számomra, mint egy halott ember. Tudod mit? Már olyan is vagy. Egy senki. Egy szánalmas senki. Hagyj élni, hagy békén és tégy úgy mintha nem lennék. Ez a legjobb amit velem tehetsz.

Nem számít a véleményem, ezt jól tudom. Bántást és támadást akarsz belelátni minden szavamba. Ezt is tudom. De talán, és tényleg csak talán a szavaim egy része áthatol ezeken a tagadó gondolatokon és megfog téged. Közel egy évig hazudtál valakinek akit szerettél és aki mindennél jobban szeretett. Hazudtál amikor a szemébe mondtad hogy "szeretlek" és akkor is amikor lefeküdtél vele. Tisztában voltál vele, hogy a szavaid és tetteid mit jelentenek ennek az embernek. Tudom hogy teljes tudatában voltál annak, hogy evvel mekkora fájdalmat tudnál okozni. De csináltad. Hazudtál, becsaptál és hagytad hogy egy ember kétségek között próbáljon mindent megmenteni és neked megfelelni. Tudtad, hogy ez lehetetlen de mégis hagytad. Én kértem hogy légy őszinte. Nem egyszer kértem, hogy nézz a szemembe és légy őszinte...de nem tetted. És még a búcsúzás után sem tetted. Inkább bebújsz a kis csigaházadba és onnan írsz leveleket, amiben tömény utálattal ugyan de kimutatod a valódi érzelmeidet. Hogy jó ember vagy e? Csuklóból vágnám rá hogy nem. Gyáva vagy. Ütsz és elfutsz. Nem mersz a szemembe nézni mert nem akarod hallani amit mondanék. Nem érdekel mivel eteted magad. Nem érdekel hogy nem értesz egyet. Semmi nem érdekel ami veled kapcsolatos. Amikor azt mondtam hogy végeztem veled akkor komolyan beszéltem. Nem fogok üzeneteket küldözgetni. Nem fogok kétértelmű idézetekkel célozgatni. Ha valami problémám van akkor azt a szemedbe fogom mondani minden kertelés nélkül, ahogy a múltkor is. 

Nem vagy része az életemnek. Fogd fel hogy amikor azt mondom, nem gondolok rád, halott vagy számomra akkor az igaz. Nem dühből mondom. Egyszerűen csak egy olyan kártékony pont vagy az életemben amit ki akarok irtani és elfelejteni hogy valaha is szerettem. Innentől kezdve semmit nem fogok reagálni a dolgaidra, szavaidra....összességében a létezésedre. Nem vagyok most dühös. Csak szeretném ha elhinnéd hogy tényleg nem létezel számomra és ez volt az utolsó hogy írtam neked. Boldog vagyok nélküled. Élek...

Telnek, múlnak a napok, látom ahogy múlik az idő körülöttem. De bennem sokszor olyan, mintha megállt volna minden. Tudom hogy nagyon sok minden változott meg körülöttem rövid idő alatt, mégsem hiszem, hogy fel is fognám ami történt....vagy egyszerűen csak könnyebb a tagadás.

Erős vagyok, erősebb, mint gondoltam. Tudok nevetni, és tudok jókedvű lenni. Ami a legjobb, hogy vannak céljaim és terveim. Felálltam és sikerült talpon maradnom, terveznem...pozitív dolgokat terezni.

Gondolkodtam rajta, hogy miért ilyen "egyszerű". Nehéz, mégis könnyebb, mint az első alkalommal. Sok minden felmerül bennem. Nem voltam már szerelmes? Azt hiszem, hogy erre a kérdésre tudok nemmel is válaszolni. Szerelmes vagyok egy ember régi személyiségébe...

Így tudom azt mondani, hogy a mostani személye kiábrándító számomra és semmiképpen sem nevezhető szerelemnek amit érzek. Barátnak még nem tudom elképzelni, mert nem bízom benne....innentől kezdve hátránnyal indul.

De szerelmes vagyok az emlékébe...az ölelésébe, a szemébe, a kezébe, a mosolyába....mindenbe ami hozzá köthető és nagyon hiányzik.....

Hogy miért könnyebb most mégis? Mert ezeket már lassan két éve hiányolom és most csak annyi változott, hogy az ember is eltűnt az életemből. Eddig azért harcoltam, hogy végre felnyíljon a szeme és lássa azt, hogy boldogtalan vagyok mellette...hogy hiányolom őt...de ő inkább a vakságot választotta és nem kér belőlem...

Régóta ment ez így és napról napra egyre több energiámat leszívta....most hogy vége, olyan mintha elkezdenék töltődni...mintha elvágták volna a köteleket amik korlátoztak a boldogságban és most hirtelen több súly gördült le a vállamról. Nem élem meg kudarcként. A végén rájöttem, hogy én igenis mindent megtettem az utolsó percig és könnyű lelkiismerettel mehetek most tovább. Nem mondom, hogy a szívem is könnyű lenne, de annyi ember van körülöttem akik szeretnek és végtelenül jólesik. Akkor döntöttem úgy, hogy feladom, mikor a barátaimtól és más emberektől éreztem olyan szeretetet és törődést, amit ez az egy ember, akiért harcoltam, nem tud és nem is akar nekem megadni.

Furcsa ez az új élet nekem....de minden nap könnyebb egy nagyon picit...minden erőmet magamra irányítom...mert elhatároztam, hogy nyárra egy boldog, élettel teli, vidám és csini csajszi leszek :) vagyis újra önmagam :) :)

Imádok szerelmes lenni, szeretni és boldogságot okozni....imádom a romantikát, az édes pillanatokat, a nevetést, az ölelést....vagy csak egy pillantást....

Ez egy része a személyiségemnek..és megint jól megjártam vele...Nem tudom, hogy tényleg én vagyok ennyire bolond, hogy már másodszor törik össze a szívem? Mért van az, hogy beleszeretek egy olyan emberbe, akit elragad mellőlem az élet, és kiderül az egész amiért dolgoztam, amiért mindenem odaadtam az nem ért semmit mert az egyik fél végül feladja?

5 év...és most új fejezetet kell nyissak...el kell indulnom egy új fejezetbe, amit nem ismerek..jönnek új szereplők de maradnak sokan a régiekből...de az egyik főszereplőt elvesztettem mert úgy döntött ezentúl csak mellékszereplő lesz...

Nem akarom, hogy sajnáljanak vagy hogy avval jöjjenek az emberek, hogy mennyire szemét, hülye hogy elhagyott....stb. stb. Senki ne mondjon semmit, mert úgy érzem haszontalan és fel sem tudják fogni igazán, hogy mennyire fáj ez nekem...senki nem lát bele a szívembe, hogy mennyire szerelmes vagyok, mennyire kétségbeesett és szomorú...

Nem fogom mondani vagy kimutatni...de pokolian nehéz. Magamnak kell felállnom a földről és elindulnom előre. Minden nappal könnyebb picit. A legnehezebb mosolyogni és jó kedvűnek lenni...nem mutatni hogy fáj, és nem átadni magad az érzéseknek.

Mennem kell tovább, mert egy új élet van kialakulóban és nekem el kell fogadnom....sőt, az élen kell menetelnem és alakítanom a részeket.

Egyenlőre nem tudom elképzelni hogy más fiút szeressek, csókoljak, öleljek...de azt hiszem van időm. Most teszem amit tennem kell és időt adni a szívemnek, hogy újra összeszedje magát és egyszer újra tudjon bízni....

Soha nem képzeltem el, milyen lesz nélküled mert minden egyes kis célomban, tervemben ott voltál valahol, akár egy apró darabkában is....de most nem nem harcolsz tovább...nagyon hiányzol...bár megölelnél és azt mondanád, minden rendben lesz...bár csak úgy lenne minden mit álmomban, ahol eljössz minden éjjel és úgy csókolsz, hogy elolvadok....de minden reggel kegyetlenül fel kell ébrednem és rájönnöm, hogy nem fogsz eljönni...te csak mész és mész...egyre távolabb....itt hagysz és vissza sem nézel.

de csak azért is mosolyogni fogok....még ha belehalok akkor is azon leszek hogy mosolyogjak és összerakjam mindazt amit összetörtél bennem....a szépet pedig elrakom egy fiókba, hogy ha majd nem fog fájni akkor elő tudjam enni és boldogan emlékezni rájuk...

Meg kell vallanom, régen jártam erre. Ezt vehetném jó jelnek, hiszen azt jelentené, hogy régen borult ki a bili....ha nevezhetem így a dolgot. És igen, most újra ide sodródtam az úgynevezett lelki szemetesládámhoz. Mindig remélem hogy a végén meglátom a dolgok közt az összefüggéseket....mármint a létező és valós összefüggéseket nem pedig azokat amelyeket összeesküvés elméleteknek nevezhetnénk. A fejemben rengeteg gondolat kering, és rendszerint nem állnak össze...túl könnyű lenne igaz? Nálam a szerelmi probléma mindennapi problémának nevezhető...szinte a gondolataim részévé vált. Ezt nem úgy értem, hogy depressziósan üldögélek nagy magányomban. Ez biztosan nem áll fent. A probléma szó néha egy kisebb vitát, egy apró szomorú gondolatot, másik iránt érzett hiányt, vágyat jelent. És így tovább, mikor mi a téma. Megadatott nekem az a kemény, nehéz helyzet, aminek folytán életem egyik legfontosabb szereplőjét, barátját, társát csak nagyon ritkán láthatom. Nem túlzok vagy drámázok ha azt mondom, hogy ha havonta vagy másfél havonta egyszer látod, akkor is csak egy rövid ideig, akkor a szörnyű szó új értelmet nyer. Persze ha jobban le akarom festeni akkor mondhatnám hogy sokszor a üvölteni tudnék. Egy időben mindig azon törtem a fejem, hogy miért ilyen igazságtalan velem az élet? Miért nem érdemlek többet ennél e kevéske időnél? Miért szükséges ez a rossz, ez a hiány, a szomorúság? Mit akar megtaníttatni velem az élet? Egy szóval mélységes harag fogott el minden alkalommal, bár nem tudtam kire is irányul igazán. Sokszor sírtam és kérdeztem a plafont bámulva, hogy "miért?". Persze a választ azóta is keresem. Bár jómagam tudnék némi választ adni rá, de a nagy miértre még nem tudok felelni. Egy idő után nem foglalkoztam evvel többet. Ha egy kósza gondolat be akart volna férkőzni a fejembe akkor vagy lefoglaltam magam valamivel vagy lepihentem és jó dolgokra gondoltam...teljesen más dolgokra. Ezt a technikát később elneveztem érdektelenségnek. Úgy képzeltem el, mint egy burkot. Ebben a burokban nem érnek utol a fájó gondolatok, sem a negatívak. Minden ilyen irányú érzelem kívül maradt, egyszerűen eldöntöttem hogy nem gondolok rá. Idővel már nagyon könnyen ment, ám egy egy gyenge pillanatban (mint a fáradtság, vagy egy boldog pillanat amikor jó lenne ha itt lenne velem) rá kellett jönnöm hogy bár nem foglalkozom velük ténylegesen és nem törik át a burkot, attól még bennem vannak...valahol mélyen itt vannak, és meghúzzák magukat. Van a burkon kívül egy kis hely a lelkemben, ahol ez a "szemét" lerakódik. Belátom ez a technika is hibás valahol, mert egy idővel a szemét túl sok lesz és mindenképp ki kell üríteni mert tudat alatt fog megmérgezni. Erre rá is jöttem a tegnapi nap folyamán. Az úgy nevezett technikám jól működik egy bizonyos pontig. Mivel kizárom ezeket a negatív dolgokat és a jóra próbálok koncentrálni, úgy vettem észre, hogy a beszélgetéseink is pozitívabb, vidámabb hangnemben telnek. És bár hiányzik és nyafoghatnék minden nap, ehelyett egy jó beszélgetés segít hogy erősebb legyek a rossz ellen, sőt néha boldoggá is tesz a távolság ellenére :) Szóval működik, a sok lerakódott szemét ellenére is. De mint mondtam, ez csak egy bizonyos pontig működik. Ez a pont akkor van amikor végre találkozunk. Mondjuk úgy hogy az erős burok amit a hiányérzet és szomorúság ellen építettem fel a távollétben, az egy csapásra meginog és összetörik. Mert hosszú idő után hirtelen elárasztanak az érzetek és érzelmek. Egy ölelés, egy csók és hirtelen úgy elönt az érzés, hogy "úristen de hiányoztál"....Aztán mikor el kell válni, akkor megint újra fel kell építenem a védőfalat....általában ez egy vagy két napig szokott tartani. Aztán minden fojtatódik úgy ahogy előtte. De a hibapont, a legnagyobb hibapont a dologban az, amikor a felgyülemlett szemét kiömlik mert már túl sok. Ez történt tegnap is. Másfél hónap után végre együtt tudtunk tölteni pár napot. Ez a másfél hónap nagyon hosszú idő...azt hiszem a leghosszabb ami eddig volt. Utólag ha belegondolok, szinte nem tudom elhinni hogy ilyen sok idő telt el. Furcsa. Szóval tegnap sikerült egy kiborulást produkálnom. Véleményem szerint e leghülyébb időben és helyen történt. Igazából gyűltek a dolgok, és valahogy becsúszott egy kis rossz is a hétvégén, aztán az utolsó apró dolog felrakta az i-re a pontot és jött aminek jönni kellett....Egyszerűen nem tudtam befejezni a sírást. Egy pillanat alatt az összes harag, az összes szar amivel nem törődtem a távollét alatt, az mind rámzúdúlt. Emlékszem hogy iszonyúan dühös voltam, kiabálni akartam, kétségbe voltam esve...bőgtem mint a hülyék, pedig nem akartam. Ha már kijön, akkor jöjjön mikor egyedül vagyok és ne az együtt töltött időt feketítse be....bár azt hiszem ezt nem nagyon lehet irányítani egy idő után...Egy szóval kijött...bár úgy érzem nem az egész....csak egy része...nagyon jó, igaz? Utólag próbálom pozitívan nézni és kicsit haragszom magamra amiért hagytam  hogy kiboruljak. De már mindegy...megtörtént.

Úgy vagyok vele, hogy muszáj leírnom a negatív gondolataimat és kétségeimet, mert meg is kell cáfolnom őket. Megkérdeztem: "Miért mondod ilyen sokszor egymás után, hogy szeretsz?" - "Hogy tudd, hogy így van" - "Azt hiszed kételkedtem benne?" - "Biztosan"....és igaz...megfordult a fejemben. Megfordult a fejemben mikor jött egy gondolat, hogy ez csak engem tesz tönkre ennyire....hogy csak én próbálkozok....de nem így van! Tudom, hogy nem így van...csak néha az embert úgy elborítja a szemét hogy nem lát tisztán...tudom, hogy szeretsz, sajnálom, hogy néha kételkedem...csak olyan sok a kérdőjel körülöttünk...ritkán abban is kételkedem, hogy nem tudsz hazajönni....hogy ez neked nem is fontos....aztán rájövök, hogy ez sem igaz...csak másik pontból kell nézni mindent...rájöttem, hogy nem szabad túl nagy elvárásokat támasztani a másik iránt....mert rájöttem hogy fordított esetben én magam sem tudnék megfelelni ezeknek...egyszerűen csak szükségem volt arra hogy ezeket kiadjam magamból...hogy lássam őket és később már tudjam azt, amire most kerestem a választ. Egyszerűen csak hálásnak kellene lennem hogy szeretsz....és hogy mellettem vagy.....hogy nehéz az egész, de te mégis mindig eljössz hozzám....hálás vagyok....és ezt talán el kellene mondanom neked egyszer.... szeretlek <3

Az elmúlt 3 napban úgy érzem magam, mint aki egyre csak zuhan egy mély gödörbe és még mindig nem ért le az aljára...Teljesen szét vagyok esve....a világ a feje tetejére áll és én csak annyit tehetek, hogy megpróbálok kapaszkodni....

A halál megijeszt...szívszaggató mikor egy szeretted haldoklik és te nem tehetsz semmit...múlnak a percek és neked várnod kell....Sok minden megfordult a fejemben. De minden percben azért fohászkodtam, hogy hazajöjjön és minden olyan legyen mint régen. Hogy felejtsük el....Bárcsak visszamehetnék abba a korba mikor kicsi voltam...mikor beültünk az autóba és együtt kirándultunk...és csak kacagtunk....mindenhol szeretet vett körül minket...vissza szeretnék menni....és elfelejteni, hogy az élet mennyire nehéz....ahol a gyerek lélek könnyed világát élhetem....

Hol romlott el minden?....és miért?....nem nagyon értem....de erre nem vagyok felkészülve...hogy is lehetnék? Ennek nem így kellene történnie...ott kellene lennie mikor felnövünk...

Nem tudom mikor érek a gödör aljára, és azt sem hogy hogyan fogok felállni és kimászni onnan. Megpróbálok azokba kapaszkodni, akik szeretnek és segítenek...nélkülük, egyedül nem fog menni...ők velem együtt másznak és kezüket fogják nyújtani...

Szokták mondani, hogy bajban tudod, ki az aki igazán szeret és a barátod...én máris csalódtam egy emberben, akitől támaszt vártam...az ember akinek a szívemet adtam és a szerelmemet....de most már tudom, hogy mennyire szeret is ő engem...és tudom, hogy az ő kezébe nem tudok kapaszkodni.....mert lehet hogy csak visszaránt....

elfáradtam...szeretnék megint mindenkit vidámnak látni magam mellett...szeretném ha mindenkiben megbízhatnék aki közel áll hozzám....szeretném ha ezek az emberek biztos pontok lennének az életemben...akik lehet hogy nem tudnak mondani semmit, amitől én jobban érezném magam...de akkor mellém ülnek, megfogják a kezem és annyit mondanak: "túl leszünk rajta"...."együtt kibírjuk"....nem pedig vállvonogatva félrevonulnak, mert úgysem tudnak mit tenni....inkább csak nem akarnak....

kemény napok elé nézünk....talán a legnehezebbek elé eddigi életemben....de erős leszek...fel fogok állni és minden percben kapaszkodni....kapaszkodni az erősebbekbe...és tartani a gyengébbeket....

Felnőtt az ember, s mindent lát
Szobánkban ott a nagyvilág
Melyből egy gyermek mit sem ért
Egy kőre hajtja kis fejét

Az arca szép, nem álmodó
Nem kelti fel már ágyúszó
Csak egy hang szól, halk és fáradt
Mint egy régi altató

Nézz csak fel, az ég magas
Csak hadd mondják, hogy nem igaz
Mit tudnak ők, a repülők
A szívük jég, csak jég

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el......a Mennyország....

A világ legrosszabb dolgai közé tartozik mikor elveszítünk valakit...Minden percben úgy érzem, mintha újabb és újabb darabokra törne a szívem...minden percben amikor kapaszkodom az utolsó reménysugárba hogy megcsörren a telefonom vagy kapok egy üzenetet...az összes létező szó közül csak egyet akarok hallani...."szeretlek"

Lebegek a bizonytalanságban és nincs másom csak egy két szó amibe kapaszkodom....nem tudom miért történt az elmúlt 2 hónap...és hogy miért nem érdemlem meg hogy valaki akit mindennél jobban szeretek, elköszönjön tőlem. Nem tudom hol hibáztam, és mit kellene tennem. Úgy érzem inden lapomat kijátszottam....és most csak várok és várok....peregnek a percek és én kikészülök....nem tudom mi a célja az életnek hogy ezt a kegyetlen játékot űzi velem....de nagyon szeretném ha vége lenne....nagyon fáj....nagyon szeretném ha megszólalna a telefon....bárcsak hallanám hogy "szeretlek"...

Nem is tudom milyen érzések keringenek bennem. Egyrészt döbbenet, düh, csalódottság, megalázottság....rá kellett jönnöm hogy az az ember, akinek több mint 4 évet adtam az életemből, és akinek odaadtam mindent magamból az nem is létezett sohasem....fogalmam sincs hogy ki ő....tegnap minden miértre választ kaptam....életemben nem fájt még ennyire semmi....sok választ kaptam mégis a végén maradt bennem két kérdés....

Miért nem szakított velem már jóval ezelőtt, ha tudta hogy semmit nem ér a pedálozásom? Ha tudta, hogy felesleges mert nem szeretett....

Miért nem érdemlek meg annyit sem, hogy legalább a végén elém álljon és a szemembe mondja?

Én tudom miért. Mert egy gyáva féreg, aki csak arra gondol, hogy most már neki jó, akkor minden oké. Szemét gyáva ember.....soha nem volt őszinte....és ő annyira érett meg okos, hogy 4 és fél év után így viselkedett...gratulálok....

Most hogy ezt tudom, már semmi szeretet nem maradt bennem....pillanatok alatt kiábrándultam....ha azt mondják neked hogy akibe szerelmes voltál és vagy az nem létezett...nem létezik....helyette itt van ő....akit soha nem ismertem, és becsapott, bohócnak nézett....azt hiszem már csak a harag köt össze vele....

Remélem egyszer hátra tudom hagyni mindezt.....és azt tudom, mondani, hogy szép emlék...de egyenlőre úgy érzem, felébresztettek egy álomból és kiderült, hogy az álombéli herceg a valóságban nem létezik....Könnyebb így túllépnem, hogy tudom az igazat....de jobb lett volna ha 5 nappal ezelőtt tőle hallom....vagy hónapokkal ezelőtt....

A véleményem róla, ami szerintem őt amúgy sem érdekli, hogy egy gyáva, önző, hazug ember....és ezt nem a harag miatt mondom....tényleg ezt gondolom....az én szememben leszerepelt és soha nem tudja majd elérni hogy többnek gondoljam ennél....elmúlik a dühöm és a gyűlölet....de a véleményem marad....bár őt soha nem hatja meg....hisz nem tisztel...miért pont az én véleményemre adna....

de végeztem....levettem a bohóc ruhát....megtanultam amit meg kellett....és most már szabad vagyok....lelkemben és szívem minden apró szilánkjában szabad....

Próbálom magamra erőltetni a jókedvet, főleg mások előtt. Nem akarom azt hallgatni, hogy mennyire sajnálnak meg a sok sablonos szöveget...magamnak nem tudok hazudni. Olyan mintha valami szétfeszítene idebent a mellkasomban...folyton fáj...ha kimutatnám mi zajlik bennem akkor....akkor nem lenne visszaút... Üresnek érzem magam....van egy nagy üres lyuk bennem amit ha elkezdek vizsgálgatni akkor elönt a fájdalom....nem csak a szerelmem, hanem a legjobb barátom veszítettem el...bármi történik velem, csak arra tudok gondolni, hogy vele mindig megosztottam...percenként érzek egy illatot, hallok egy zenét, látok vagy olvasok valamit amiről eszembe jut....ezek többnyire szép vagy vicces emlékek...amik hatalmas erővel bírnak és minden alkalommal visszalöknek a földre ahonnan próbálok felállni...próbálom kitörölni őt...de hazudok ha azt mondom menni fog...talán nem is szeretném ha így történne....nem tudom....A legfájdalmasabb pillanatok amikor azt érzem, hogy venném a cipőmet és futnék hozzá...átölelném és elmondanám neki hogy szeretem....ilyenkor az őrület határait súrolom....gyenge vagyok...olyannyira, hogy ha azt mondaná, hogy kezdjük újra akkor igent mondanék....pedig tudom jól hogy nem szabad....a földbe döngölt, szerelmet nem érez irántam....és épp ez tart vissza attól hogy megkeressem....csak ez....a sok rossz ellenére visszamennék....megpróbálnám újra....de ő eldobott...nem szeret...így ha akarnám se lenne rá esélyem....iszonyúan fáj...iszonyúan dühös vagyok rá....egy egy üzenet után már a gyűlölet határait súroltam...de a szerelmet nem tudom kitörölni....hiába próbálom....kiradírozhatatlan....

Én nem tudtam hogy az ember mindent túl él
Én nem sírtam pedig engem eltörtél.
Vártam hogy a nap többé nem kel majd fel.
De hajnal lett újra és indulnom kell.

Szerelem miért múlsz,Szerelem mért fájsz?
Szerelem hol gyúlsz?,Szerelem hol jársz?
Hol vagy,hol nem,a szívemben mért nincsen csend?
Szerelem miért múlsz,Szerelem mért vársz?

Most bánat ráz, átjár egy régvolt láz.
Hát lépnem kell, itt rám dől minden ház.
Az érintés emlékét így tépem szét.
Társam már nincs más csak a száguldó szél.

(Még húz)Húz
(Még vonz)Vonz
(Még fáj)
(Még húz)Még húz
(Még vonz)Még vonz
(Még fáj)

10 lépés,100 lépés távolság kell.
Nem számít merre csak el,tőled el.
Mit mondhatnál,mit mondhatnék,
Elkoptunk rég,szemeinkből nézd, hova tűnt a fény?

(Válj szabaddá!Szállj világgá!)Szerelem hol jársz?
(Válj szabaddá!Szállj világgá!)Szerelem hol vársz?
(Válj szabaddá!Szállj világgá!)Élnem kell!Kell egy új remény!
(Vágy repíts fel!Új remény kell!)
Szerelem miért múlsz?

Szeretném magamból kiadni a fájdalmat mert úgy érzem szétfeszít és majd beleőrülök....de ez leírhatatlan....miért? Az elmúlt két napban csak sírtam....próbálom összeszedni magam....de egyre csak mélyebbre és mélyebbre kerülök....

Nem akarom, hogy többet az eszembe jusson, nem akarok többet gondolni rá.....soha soha soha többé....

Elvarázsoltál, aztán pedig összetörtél.

Sosem vagyok biztos az érzéseimben mikor velem vagy.

A szívemhez beszélek, de nem tudom miért.

Mert sosem mondtad ki azt, ami a fejedben jár.

Olyan, mintha törött üvegen sétálnék.

Tudni akarom, de nem akarok kérdezni.

Úgy, hogy mondd, hogy szeretsz...

mond, hogy kell...

Ne hagyd, hogy a csend beszéljen.

Csak mond, hogy akarsz...

hogy nincs szükséged rám...

Ne hagyd, hogy a csend beszéljen.

Néha közelebb engedtél, de akkor

az üres szemeid hideggé tettek.

Amikor veled vagyok az olyan,

mint a dobókocka...

Nem tudom mikor és hogy sirattalak meg...

Úgy, hogy mond, hogy szeretsz...

mondd, hogy kellek...

Ne hagyd, hogy a csend beszéljen.

Csak mond, hogy akarsz...

hogy nincs szükséged rám...

Ne hagyd, hogy a csend beszéljen.

Ez megöl...a csend

Ez megöl...a csend

Ha véget vetsz ennek, akkor kérlek gyorsan csináld...

Alexandra Burke: Silence

szép dal, ami éppen szíven talált...