Annyi mindent mondanék el nektek. Annyi minden van bennem, ha meghallgatnátok, talán minden jobb lenne. De van hogy nem mondhatom ki, mert nincs aki meghallgassa, vagy mert nem érdekel titeket. Jöttök mentek az életemben, néha teszek érte, néha tehetetlen vagyok. Van mikor nem tudom jól csinálom e, amit csinálok. Elsősorban azt mondanám el, mennyire hiányoztok nekem. Nagyon hiányoztok az életemből és nem tudom, hogyan tudnám ezt helyrerakni. Néha csak visszaforgatnám az idő kerekeit és valamit másként csinálnék. Megpróbálnám, hátha változna a jelen. Változna és mindenki itt lenne mellettem.
El akarom mondani, főként Neked, hogy fáj, amiért elmentél. Nem akarom hogy gyűlölj, vagy haragudj rám. Esküszöm, soha nem akartalak bántani. Szeretlek, de tudom hogy önző voltam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem láttam. Láttam, de inkább a vakságot választottam mert könnyebb volt. Könnyebb mert így tovább maradtál mellettem. Azért csináltam, mert féltem, hogy elmész. És látod igazam lett. Nem akartam hogy fájjon ez az egész. Próbáltam helyrerakni, de azt hiszem elkéstem vele, mert elmentél nagyon régen, és már azt sem tudom, hogy viszont látlak e valaha. Néha érzéketlen vagyok, nem foglalkozom a hiányoddal, megpróbálom mással pótolni. Aztán vannak pillanatok, mikor azt érzem hogy megszakad a szívem. Nyúlnék a telefon után, ahogy régen. Csak úgy spontán csinálnánk valamit. Jól éreznénk magunkat. De nem tehetem meg, és ez az ami nagyon fáj. Azt hiszem nem akarod, hogy megpróbáljam. Azt mondták adjak időt neked. Hát várok azóta is, nem tudom meddig még. Elvesztettem valamit, amit már soha nem kaphatok vissza, de esküszöm, ha egyszer visszajössz és azt mondod, már minden oké, akkor én boldog leszek. Tudom, mit érzel. Vagyis azt hiszem, éreztem már hasonlót...talán most is. Azt tudom, mennyire nehéz szeretni valakit, aki soha nem fog viszont szeretni, és te felemészted magad a reménnyel. Nem adod fel és fohászkodsz azért, hogy végre meglásson téged. Mert tudod, hogy mindennél jobban tudnád őt szeretni és mindent megadnál érte, ha hagyná. Áltatod magad, hogy jól vagy és minden rendben lesz. Aztán mikor elszánod magad, hogy lépsz egyet előre, akkor jön az igazi fájdalom. A legnagyobb harc, hogy magadban mindent őszintén, tiszta szemmel tudj nézni. Hogy végre megpróbáld elfogadni, ő soha nem fog úgy szeretni, nem kaphatod meg őt az élettől. Tudom, milyen olyanért harcolni és felkelni reggelente, aki nem vesz észre semmit, nem viszonoz semmit. Azt akarod, hogy neki is fájjon, legyen neki is rossz, mert szerencsétlennek érzed magad. Szégyelled, hogy hülye voltál, szégyelled, amiért nem láttál tisztán. Nem gyűlölöd őt, vagy haragszol rá, csak magadra, mégis azt akarod hogy mindenkinek úgy fájjon, ahogy neked. Szereted őt tovább, de ki akarod törölni mindenhonnan, mert rágondolni is fáj. Azt érzed vesztettél, és innentől már nem tudsz mellette maradni, el kell őt hagynod. Tudom milyen ez, mert én is elmenekültem. Úgy éreztem megszakad a szívem, de látni őt, beszélni vele, még rosszabb lenne, mint elviselni a hiányát. Azt mondtam fáj, hogy elmentél és nagyon hiányzol. De azt még nem mondtam el, hogy megértem, miért tetted. Hidd el, nagyon rossz nélküled. Hiszek a sorsban. Hiszek benne, hogy ha mi még nem végeztünk egymással, akkor egyszer visszatalálsz hozzám. Egyszer talán eljön az a pillanat, mikor nem fáj majd, ha rám gondolsz. Egyszer talán nem akarsz majd kitörölni az életedből. Egyszer talán....Én itt leszek és várok, ahogy eddig is. Hova is mehetnék? Lesz egy kisajtó a szívemben, ami állandóan nyitva fog állni, hátha szeretnél visszajönni. Mert úgy érzem, ha becsuknám és továbblépnék, akkor minden összedőlne és nem lenne értelme várni téged. De itt leszek. Hiányzol. Sajnálom...
