MyDay

I am done, smoking gun
We've lost it all, the love is gone
She has won. Now it's no fun
We've lost it all, the love is gone

And we had magic
And this is tragic
You couldn't keep your hands to yourself

Chorus:
I feel like our world's been infected
And somehow you left me neglected
We found our life's been changed
Babe, you lost me

And we tried, oh how we cried
We lost ourselves, the love has died
And oh, we tried, you can't deny
We're left as shells, we lost the fight

And we had magic
And this is tragic
You couldn't keep your hands to yourself

Chorus:
I feel like our world's been infected
And somehow you left me neglected
We found our life's been changed
Babe, you lost me

Now I know you're sorry and we were sweet
But you chose lust when you deceived me
You'll regret it but it's too late
How can I ever trust you again?

Chorus:
I feel like our world's been infected
And somehow you left me neglected
We found our life's been changed
Babe, you lost me

Eddig ha duzzogtam, mindig azt mondtam arra a kérdésre "mi a baj?", hogy "semmi". Akkor ez volt a probléma...hogy miért nem tudom megmondani mi a bajom....Aztán mikor nagyon bántott ami történt akkor sms-ben írtam le mennyire dühös vagyok....Ez sem volt túl jó megoldás...nem túl közvetlen ezt én is belátom.

Aztán eljutottam odáig hogy elmondom szóban, mert nem akarok tovább rágódni rajta, és mert az érzés ott a gyomrom és mellkasom tájékán elviselhetetlen...

Aztán mikor eljutottam idáig, akkor mit kapok válasznak?...hogy nem akart megbántani...most nem...de mi van a többi kérdéssel? Azt mondom, hogy ezt nem válasz a többi kérdésre, mire nagy hallgatás a válasz...."milyen többi kérdésre?"....

Hát arra a többi kérdésre amit próbáltam neked elmondani, és titokban azt kívántam bárcsak megcáfolnád....

Főleg azt hogy már nem hiányzom és nem szeretsz....

de te megint nem figyeltél rám...megint zavartalak....megint nem érdekelt, hogy mit mondok...és ez fáj...fáj hogy hallgatsz de mégsem hallod amit mondani szeretnék...

hát örülj mert többet nem zavarlak...majd szólj ha úgy döntesz, hogy szeretnél meghallani...

Boldog vagyok:)

Boldog vagyok, mert szép az idő...mert szerelmes vagyok...mert vele lehetek...mert nyár van...mert futottam, és jólesett...mert meg van a Braking Down...mert imádok olvasni...mert szuper ajándékötleteim támadtak...egy szóval örülök:)

Ezt le kellett írjam, hogy amikor szomorú lennék akkor jutassa eszembe, hogy igenis erre kell gondoljak és ne a roszra...ugye milyen könnyű kimondani? remélem megvalósítani is az lesz...

És szerelmes vagyok:) és ennek örülök...

hogy miért örülök? Mert ez az érzés kölcsönös...

mert alkalmam adódik rá, hogy olykor megértsem, mit jelent mikor azt mondják nekem "szeretlek"....és ez jó érzés:)

a világ legjobb dolga szerelmesnek lenni...igen, még akkor is ha néha fáj:)

Evvel a szóval jellemezném magam. Nem a mostani énemet, hanem inkább a régebbit. Lehet hogy ez a kettő ugyanaz, de próbálok változtatni rajta. Azért mondom mindezt, mert az elmúlt két napban, valamilyen véletlen folytán sok olyan párbeszédet olvastam vissza amiket én folytattam még régebben. Volt amit a Barnával és volt amit másokkal. Rendszerint ezek olyan beszélgetések voltak, amik vitákról és veszekedésekről szóltak. Elolvastam őket, meg a blogbejegyzésemet is némiképp ledöbbentem. Egyszerűen nem tudom elhinni hogy az az ember aki azokat a szavakat és sorokat írta, az én lennék. Tudom hogy akkor, ott teljsen más érzések és gondolatok vannak az emberben, mint utána. Éppen ezért teljesen más szemszögből tudom nézni a történteket, ha úgy tetszik nyugodtabban. Amit leszűrtem ezekből, hogy milyen is az én személyiségem, annak ellenére hogy nehéz elfogadnom. De csak úgy tudok rajta változtatni, ha előszőr elfogadom, aztán teszek ellene szépen lassan. Amit a sorok mögül kiolvastam, hogy sokszor hirtelen haragú vagyok. Mondjuk, úgy, hogy könnyű engem megbántani bármilyen kis aprósággal, de persze csak olyan személynek aki közel áll hozzám. Sokáig tudok bosszankodni dolgokon és eléggé haragtartó vagyok. Ez sokszor azért van, mert nem tudok engedni, csak ha azt látom hogy a másik is ezt teszi. Mondjuk úgy hogy kompromisszumok és alkuk útján török meg. Volt több olyan alkalom amikor jogosan haragudtam mert ténylegesen megbántottak. De most nem ezekről akarok beszélni. Az én problémám az, hogy az esetek jónéhány részében én csináltam galibát. Hogy hogyan? Néha a hangulatomtól, a kedvemtől és egyéb dologtól is függ, hogyan reagálok le dolgokat. Van az egyik eset, amikor rossz kedvem van, vagy fáradt vagyok és ilyenkor egyes emberek mondandójába és viselkedésébe belelátom a rosszat és a bántó gondolatokat. Megsértődöm és onnantól kezdve nem lehet kizökkenteni az igazamból csak ha elnézést kér az illető. Így utólag nevezhetjük ezt a szindrómát egyszerüen csak hisztinek. Biztos minden emberrel megesik hogy fáradt és nyügös és nem úgy veszi az üzenetet, ahogy épp kellene. Szóval ez az egyik. A másik ennek a továbbfokozása, amit én úgy hívnék, hogy makacsság, félelem, hisztizés és megbántás egyvelege....röviden összefoglalva : Sün...oké ez lehet, hogy viccesen hangzik de nem az. Sünként szoktam viselkedni. Sok időbe telt mire rájöttem mit is teszek az ilyen helyzetekben és úgy látom, hogy olyan vagyok mint egy süni. Bövebben kifejtve: ha a sün úgy érzni, hogy veszélyben van és bánthatják, akkor bebúlyik a tüskés páncél alá, így védekezve, hogy azt a valakit aki úgy érzni bántani fogja, meg tudja sebezni. És mindemellett nagyon nehéz utána előcsalogatni. Én épp ezt csinálom. Van olyan amikor nem érdemlem meg, mert jogtalanul bántanak és nem én hibázok. De a probléma az, hogy van olyan is, amikor én hibázok mert megbántom a másikat és amikor az visszaszól akkor nem tudom beismerni hogy én hibáztam. Egyszerűen nem tudok bocsánatot kérni ott és akkor. Mert ha a másik megbántva érzni magát és jól visszaszurkál akkor én fogom magam és bebújok a tüskés páncélom mögé. Fáj, amit tettem, fáj amit a másik mond, és minnél jobban fáj, annál inkább elbújok és nehezen bújok elő. Félek ha előbújok akkor olyan ütést mérnek rám, ami fájni fog...vagy akitől bocsánatot kérek az elküld, kárörvendő lesz. Egy szóval úgy török csak meg, ha valamilyen szép szóval kicsalogatnak onnan. Mert ha látom, hogy a másik nem lesz goromba és nem fog bántani akkor könyebb elöjönni és megbeszélni. Evvel az a baj, hogy nem jó...egyszerűen és képletesen....meg kell tanulnom, hogy nem elbújjak, hanem álljak ki és viseljem el amit kapok...álljak ki és tudjak bocsánatot kérni, ha én voltam a hülye...álljak ki és tudjak előbb én engedni....meg kell ezt tanulnom mert lessz hogy egyszer csak elveszítem aki fontos nekem, csak azért mert bebújtam a kis páncélomba és vártam, hogy kicsalogasson. Csak mert én olyan hülye voltam...

Látom és tudom, hogy én így működöm, de nehéz ellene tenni. De mentségemre legyen hogy próbálkozom. Ha úgy érzem megbántottak és sértő volt amit kaptam akkor nem bújok el egyből, hanem átgondolom, hogy biztosan úgy értette e, ahogy mondta vagy csak én reagálom túl. Ha úgy érzem tényleg nekem van igazam, még akkor sem bújok el, hanem megpróbálom higgadtan megbeszélni vele, úgy hogy elmondom neki, mi az ami bántott és megpróbálom nem azt mondani, hogy "semmi" és duzzogok tovább.

Szóval próbálkozom emberek...türelem...Erre va szüksége annak aki tudni akarja hogyan kezeljen engem:)

Nehéz teljesíteni. Próbálok jó barátnő lenni....próbálok jó barát lenni....nem tudom mennyire megy, de talán nem olyan rosszul, mert még mindig van egy nyuszim és jó pár barátom is:) csak még tanulnom kell....

Milyen régen írtam ide...és milyen igaz, hogy csak akkor jövök mikor valami bajom van. Viszont az nemigaz hogy olyan dolgokat írnék le amiket nem gondolok komolyan. Az az igazság, hogy nagyon is komolyan gondolom, csak jobb ha az indulatomat itt vezetem le és nem valaki máson. Szerintem nem hülyeség.

Nem, most nincs semmi gáz. Mármint olyan dolog amiért hű de bosszús sorokat kellene írnom. Mert probléma mindig van. Én vagyok az egyik főszervezője az osztálytalálkánknak és amíg bele nem vágtam addig nem gondoltam volna hogy ennyi munka van vele. Szeretném ha tényleg összejönne egy jó kis este. De sajnos a csipkelődő meg kritikáló személyektől nem tudom megvédeni magam. Max ha befogom a fülem és megpróbálom jól érezni magam. Ma például Németh Petrától kaptam egy számonkérő üzenetet, hogy ő látta, hogy nem szóltam mindenkinek, meg ez így nem jó, és hogy változtassunk meg ilyenek. Kicsit felkaptam a vizet de aztán nyugodt hangnemben biztosítottam affelől hogy rendben zajlik minden. Persze magamban elküldtem a francba. Nem avval van a baj, hogy szólt, mert szeretné ha mindenki ott lenne, hanem az a baj ahogyan ezt tette. Sokkal inkább a munkám kritizálása volt a cél. Na mindegy, hülyeség.

Aztán közben szervezem a nyaralást is. Néha ez is okoz bosszúságot. A fiúknak marhára kényelmes a dolog mert annyiban kimerül a dolguk hogy megmondják jönnek e vagy sem. Aztán többit intézzem én. Nem is ez baj, hogy én keresek szállásokat meg számolok meg miden, hanem az hogy én futkározok utánuk. Na meg az is hogy mikor mennyünk meg ilyenek. Komolyan néha dühítenek, mert az az érzésem hogy őket rohadtul nem érdekli mennyi munkával jár az egész, csak legyen valaki aki megcsinálja. Tudom hogy ugyanúgy az én érdemem is, de nem csak sok időm de pénzem is rámegy. Telefonálgatni meg minden. Nagyon jól tudom, hogy ha valamelyikük csinálná akkor úgysem lenne belőle semmi. Van amikor szeretem csinálni, de ez olyan dolog ami kijátsza az ember türelmét, a fiúk meg méginkább. De remélem sikerül összehozni egy jó kis nyaralást.

Egy héttel ezelőtt eszembe jutott, hogy milyen jó lenne kettesben elmenni valahová Barnával. Aztán az lett belőle, hogy kimegyünk a nagypájára hármasban...hol vallottam kudarcot? Amikor lejátszottam a fejemben, hogy csinin felöltözöm aztán elmegyünk valahová akkor megjelent bennem az a szokásos bizsergető érzés. Izgalom és öröm keveréke. Aztán kapott egy jó kis hidegzuhanyt és puff...nem megyünk sehova. Bizti jó lessz a pályán meg minden csak...nem sokszor fordul elő hogy elmegyünk kettesben valahová, az meg még ritkábban hogy Barna azt mondaná, hogy menjünk el valahová...és néha mikor nekem támad ez az ötletem akkor bejön vagy nem. Most kicsit csalódott vagyok, de sebaj...napok kérdése és elmúlik ahogy szokott...:(

Csak akkor érezheted úgy, hogy becsaptak, ha elvársz valamit. Elvárások híján csalódásoktól sem kell tartanod. Minél kevesebbet vársz, annál szabadabb lehetsz, s annál kevésbé az idő rabja. Miért? Mert elfogadod azt, ami van. Az elfogadás felszabadít. 

Jó vagy azokhoz, akiket szeretsz. Jó akarsz lenni azokhoz, akiket szeretsz, mert tudod, hogy akármilyen sok időt töltesz is valakivel, a végén úgy érzed majd, hogy nem voltál eleget vele. 

Vagy épp arra gondolok, hogy valyon minnél több időt vele tőltök, később annyival jobban fog fájni?

Lehet, hogy a tévedéseink határozzák meg a sorsunkat. Ha nem hibáznánk, mi alakítaná az életünket? Ha sose térnénk le az útról, talán sose lennénk szerelmesek, nem lennének gyerekeink, és nem lennénk azok, akik vagyunk. 

Tudom, hogy azok a dolgok, amiket az ember a szerelemben elkövet, megmaradnak. Ha két ember együtt marad, az nem azért van, mert elfelejtik, ami történt, hanem mert megbocsátják.

Mi miért felejtjük mégis el?...miért tusoljuk el, ahelyett hogy megbocsátanánk?

Aki azt kérdezi tőled: haragszol-e még rá, az biztos, hogy közel áll hozzád, hiszen ezt nem lehet kiáltva mondani, csak halkan. Ehhez talán már három lépés távolság is túl sok. 

Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd. 

Akkor szeress a legjobban, amikor a legkevésbé érdemlem meg, mert akkor van rá leginkább szükségem.

Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél? 

Néha csak azért kell egyedül lennünk, hogy hiányozzon számunkra valaki, és ismét szerelmesek lehessünk belé. 

Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot. 

Az ember, ha manapság sír, rendszerint akarata ellenére sír. Kibuggyan belőle a könny, minden szándéka ellenére, s arcán nem a megkönnyebbülés, hanem a vesztes önuralom görcse látszik: "Vissza akartam tartani, de nem sikerült, s most bőgök, mint egy hülye." Azért mondjuk, hogy "kiszökött" a könny a szemünkből, mert úgy kell megszöknie, mint fogolynak a sötétzárkából. 

 ...és mennyire igaz....sírok és azt kívánom, bár ne tenném...szánalmasnak érzem az egészet...

Azért félek, mert... hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna. 

 ...és félek, ha egyszer már nem leszek veled, az olyan fájdalommal járna, hogy teljesen összetörne...

Ma mondhatom, hogy jó napom volt. Ennyit röhögni, de komlyan.:D rékával meg nikivel izgalmas 3 órát tőltöttünk az árkádban. Hát volt ott Saturn, Alexandra, kaja, fagyi, megint kaja, képeslap küldés ingyen az anyukánknak (megjegyzem ez aranyos ötlet az Árkádtól) meg jó sok nevetés.:):) Egyszóval jól telt a nap. Már előre tanulok a csütörtöki zh-ra mert szeretnék megajánlott jegyet kapni. Persze nem 2-est, hanem lehetőleg 4-est, jobb úgy sem lesz mert nem olyan könnyű azt elérni. Nincs is időm tanulni szóval a suliban fogok órákon meg szünetetkben tanulni. Holnap úgysincs semmi fontos órám. Na kivéve a németet, mer ugye azon figyelni kell:( de jól telnek mostanában a napjaim. Hála égnek egyéb szenvedésről nem számolhatok, bár ugye akkor szoktam csak írni, ha jó sok bajom van. Hát mondjuk van most is, csak ugye azt Mikulásnak is szokták nevezni:D na igen...ha nagyon akarnék írhatnám, hogy ma megint bosszusan sikerült letennem a telefont. Csak már annyira elegem van a dologból, hogy le sem írom. Feleslegesen idegesítem meg bántom magam dolgokkal mikor senkit sem érdekel, se akkor se másnap. Na mindegy:( Egy szóval életemnek e szakaszáról inkább említést sem tennék most, bár dühös vagyok. Szóval inkább beszélek olyanról ami felvidított a mai nap. Mint már említettem az Árkádban van lehetőség arra, hogy megírsz egy képeslapot, bedobod az üvegdobozba és az Árkád vasárnapig minden anyukának és nagymamának eljuttatja anyáknapja alkalmából. És a legjobb, hogy ezt ingyen és bérmentve teszik meg:) jó mi? Egyből megírtam 3 db-ot, anyunak meg a nagymamiknak:) Vasárnap nagy banzáj lesz, mert állítólag az egész család kimegy Darnóra és ott kajálunk meg minden. Bizti jó lesz. Csak az a baj, hogy én nem leszek ott:( nagyon szeretnék ott lenni, mert azért ritka mikor így családostól elmegyünk valahova. Na meg, megígértem Petrának, hogy itthon leszek. De nem leszek, mert Pestre kéne mennem. A kéne szó csunyán hangozhat de szólok, hogy nem muszályból megyek. Vagyis valamelyest igen, mert ha nem megyek akkor megvan az esélye, hogy megint nem találkozunk Barnával. Csak olyan szar hogy beterveztem mindent a hétvégére, mert úgy volt hogy itthon leszek erre  meg mégsem. Nem tudom még, hogy mi legyen, mert anyáknapja is lesz vasárnap, megcsaláddal el szeretnék menni. De ahhoz meg vasárnap kora reggel haza kellene jönnöm, amit utálok. Délnél előbb nem szoktam elmenni. Tényleg nem tudom mi legyen. Ráadásul Mikulás is épp most vendégeskedik nálam szóval igazán minden arra játszik hogy jobb lenne itthon maradni...ohh anyám...még hogy nincs semmi gond...hát mondjuk nem akkora, de épp elég ez is. Na majd lesz valami, de olyan úgy sem lesz hogy mindenkinek jó legyen...az tuti...

Vannak pillanatok, amikor eszembejut, hogy ez olyan filmbe illő jelenet, vagy le kéne írni. De mire ideérek, már el is szállt az ihlet. Tegnap olyan rosszul éreztem magam:S nem tudom mi lelt. Mintha valami miatt nagyon ideges lennék és félnék. Pedig nem történt semmi aznap. Persze a fejemben mindig születnek újabb és újabb gondolatok amikkel először nem foglalkozok, csak akkor mikor valami rossz érzés kerít hatalmába és rájövök, hogy tudatalatt valami hülyeséggel idegesítem magam. Mondjuk félek a suli miatt, mert szeretnék jól teljesíteni. Egyrészt az ösztöndíj miatt, másrészt meg azért mert szeretném ezt a pár évet becsülettel elvégezni. Idáig sikerült is, minden klappol de a holnapi zh-tól tartok, de nagyon. Majd meglátjuk mi lesz. Végre találkoztam Petrával, és örülök mert nagyon jól éreztük magunkat. Mit nem mondjak, jól bevásároltunk:) féltem, hogy nagyon haragszik rám amiért sokszor lemondtam a találkát. Vagy azért mert Pestre mentem, vagy mert úg éreztem inkább Barnával tölteném azt a kis időt. De most megfogadtam, hogy amikor itthon vagyok hétvégén akkor szombaton délutánonként találkozni fogunk. Ha nem is sokáig, de legalább dumálunk meg fagyizunk egyet. Rájöttem, hogy az ember, ha dühös valakire akkor avval magának is árt. Igazából van valaki aki sok mindennel tud bosszantani. A személyiségével, a viselkedésével és a tetteivel....szinte bármikor hallok róla, csak dühös vagyok utána. De evvel csak magamnak ártok, erre már rájöttem. Csak félek egyszer odáig jutok hogy pofonokat fogok osztogatni vagy kiabálni fogok. Hát remélem azért még jóval előbb megoldódik minden. Egyenlőre inkább kimentem magam az effajta gondolatok alól, hogy ne is dühítsen fel. Bár ez nem olyan egyszerű sokszor. Na mindegy. Nem tudom mi dühít sokszor jobban. Az amit tesz, vagy az hogy tétlenül kell nézzem. Mert mondhatni nem az én dolgom, csak épp belefojok a dolgokba...hajjajj...Szeptembertől aztán megint egyre "jobb" lesz minden. Ha Barna koleszba megy akkor 2 hetente fogunk találkozni. Ugye milyen jó? pfff...néha teljes biztossággal állítom, hogy nem baj. Nem baj, hogy kevesebbet látom, de legalább jobb helyen lesz és kiegyensúlyozottabb, jobb kedvű lesz...ilyen ritkán van. Gyakrabban van viszont mikor bőgni tudnék, hogy nem lehet igaz. Eddig se tudtunk olyan hű de sűrűn találkozni de most aztán végképp nem fogunk. Szeretném azt hinni hogy én vagyok a pesszimista de valamiért úgy gondolom hogy inkább realista vagyok mikor azt mondom hogy ez az egész egy jó szar ügy. És bár tényleg sokat fejlődött meg öregedett a kapcsolatunk az elmúlt hónapok alatt, de ezek a dolgok sokszor már elviselhetetlenek voltak, fájdalmasak. Vannak persze pozitív és boldog emlékeim. Nem mondtam hogy az egész rossz volt. Csak azt mondom hogy amíg ez hasznos is volt, nem csak fájdalmas, addig a következő év inkább fájdalmas lesz, semmint hasznos. Mert így hogy hetente, vagy kéthetente 1-2 napot együtt töltünk úgy már megszoktam és belerázódtunk. De azt hiszem nem fogom tudni elviselni ami szeptemberben jön. Nem akarok nyafogni, meg sopánkodni. De ha eszembe jut mennyi könnyet ejtettem ezért, mennyire rossz volt az elején akkor rohadtul félek attól ami még ennél is roszabb lesz. Persze ezeket nem mondhatom ki hangosan, mert akkor egyből le vagyok hurrogva, hogy miért így állok hozzá. Hát azt mondom, hogy nem érdekel milyen vagyok. Mert nem tudok hozzá jó képet vágni és vigyorogni mikor bellül teljesen más érzések tombolnak. Nem fogom álomképekbe ringatni magam. Ha éppen gödörben vagyunk akkor nem mondogatom hogy semmi baj, meg nem állok hozzá negatívan. Hanem körülnézek abban a rohadt gödörben és megnézem, hogyan tudnék kimászni onnan. Nem áltatom magam avval hogy nem lesz semmi baj, mert biztos hogy lesz. És nem azért mert én most azt mondom, meg úgy állok hozzá, hanem azért mert ha joban belegondolok látom hogy nehéz lesz és lesznek akadályok. Nem áltatom magam, de reménykedem...ez az ami megmarad nekem. Hogy remélem a legjobbakat. Nehéz lesz tudom. Néha telefonon is nagyon nehéz kommunikálni. Függetlenül attól, hogy mennyi ideje nem találkoztunk, tudunk vitázni, veszekedni vagy bármi mást ami rosz. Sokszor elég ha egyikünknek rossz kedve van és máris átragad a másikra, vagy vitázni kezdünk. Egyszerüen csak nehéz. mert amíg személyesen megölelnéd a másikat és 2 percig tartana a probléma, addig így telefonon gyötörjük egymást 10 percig, majd még pár napig. Épp a múlthéten volt hogy 3 napig egyfolytában rossz kedve volt. Ingerült volt, durcás és ilyenkor bár nem veszi észre de teljesen máshogy beszél velem is. Előszőr sajnáltam amiért nem lehetek vele, aztán már dühös voltam amiért nem mondta el miért, de az ostor vége megint rajtam csattant. Bezzeg ha én azt mondom semmi, meg nem beszélek akkor kapok egy kiadós fejmosást, hogy miért nem tudom normálisan elmondani, meg ha nem mondok semmit akkor nem lehet rajta segíteni. Szóval mérges voltam és nem volt kedvem beszélgetni vele. Ezt az érzést kimondottan utálom. Másrészt szomorú voltam, mert ha van valami baj és inkább megtartja magának, akkor az a köztünk lévő dolgokat is minősíti. Kimondom kerek perec, hogy az bántott, hogy nem modta el mi a problémája. Ráadásul még úgy is beszélt velem néha hogy semmi kedve velem társalogni és nem kiváncsi rám. Egyszóval félek, mi lesz ezután. Hogy sírok mert mérges vagyok, sírok mert bánt, vagy mert szomorú vagyok...sírok, de bár ne tenném...deez itt mind titok...magamban tartom mert ha kinyitom a szám akkor....valószínű kijön minden...de ennek ellenére rossz hogy nem tudjuk megbeszélni....vagy az hogy nem lehet róla beszélni? nemtudom....

Azt hiszem már mindenkinek volt olyan helyzetben része mikor megérzése volt és az beigazolódni látszott. A megérzések mindegyikünk életében ott vannak de kevesen hallgatnak rájuk, pedig nem hasztalan. Az én megérzéseim nagy szerepet játszanak az életemben, bár sokszor nem veszek tudomást róluk vagy épp nem hallgatom meg, hogy mit próbálnak elmondani nekem. Vannak álmaim. Most nem az elképzelt életképeimre és álmodozásaimra gondolok, hanem az éjszaka alatt látott képekre, amiknek szintén van jelentőségük. Most jöhetnek a szkeptikus emberek, de ez csak az ő véleményük. Én megtanultam olvasni az álmokból és megérzésekből, és sokan elhihetik nekem, hogy igazat szólnak. Nem vagyok bolond. Tudom, hogy nem minden álom mutat képet a jövőről. Vannak, amik csak azt mutatják ami épp foglalkoztat vagy szorongat minket bellülről. Néha hülyeségek, néha édes álmok. És akadnak köztük amik tényleg jelentéssel bírnak. Ez nem azt jelenti, hogy az álomban történtek 100%-ig ugyanúgy fognak megtörténni, hanem azt, hogy mutatni akarnak valamit. Amit ha ügyesen megértünk, akkor válaszokat kapunk vagy épp útmutatást. Van amihez az ember álmoskönyvet használ, sokszor én is. De van amihez nem kell, mert nem a mögöttes tartalomra kell ügyelni, hanem a konkrét dolgokra. Ezalatt azt értem, hogy vannak olyan álmok amik szinte ugyanúgy megtörténnek, pedig senki nem tudta hogy így lesz. Ez a ritkábbik, amiben nekem is volt részem. Elég sokszor. Vicces, hogy néha milyen jók az ember megérzései és azt mondja rá, hogy ez csak véletlen volt. Vagy épp azt, hogy szerencsém volt. Én is mondtam már ilyet. A másik eset pedig mikor megdöbbenek rajta, hogy én ezt előre láttam vagy megéreztem és hoppá, csakugyan megtörténik. Az álmok, a megérzések, hívjuk őket bárhogyan de jó ha figyelünk rájuk. Sokszor szomorú dolgot akarnak elmondani nekünk, vagy olyat amire nem akarunk gondolni mert a jelen helyzet kedvezőbb és nem akarjuk az ellenkezőjét hinni. Épp ezért elássuk őket mélyen magunkba. Annyi ilyen megérzésről tudnék mesélni ami velem tőrtént. Úgy vélem nincs véletlen, mindenki azt kapja amit megérdemel. Tudom, hogy jó emberekkel is tőrtének rossz dolgok, de azért mert előző életükben tettek valamit, amiért most vagy fizetniük kell vagy meg kell tanulniuk valamit. Mi minden egyes életünket magunkkal hordozzuk egy kis hátizsákban és minden egyes felvonásban meg kell tanulnunk valamit az életben. Lehet hogy rossz, lehet hogy jó. Sok sok példát fel lehetne erre hozni. Igen, azt hiszem végre hiszek valamiben. És ti, szkeptikusok...ti miben hisztek? Néha kiváncsian hallgatom, hogy az emberek mibe fektetik a hitüket. Istenbe, a reinkarnációba, vagy a nagy semmibe. Érdekel mert mint sok embert engem is foglalkoztat az elmúlás ténye. Nem is az ezoterika vagy egyéb dolog miatt. Sokkal inkább a halál fogalma és az evvel járó félelem miatt. Nem hiszek az Istenes mesékben, de elfogadom hogy más igen. Nem hiszek, mégis irigylem őket. Mert hisznek. De ez nem pusztán hit, hanem megnyugvás...irigylem őket mert kevésbé, vagy egyáltalán nem félnek a haláltól. Azt hiszem már az én félelmem is kezd apadni...remélem ha eljön az idő akkor már nem fogok félni és rendíthetetlen hittel vágok bele egy új kezdetbe...mert minden vég valami újnak is a kezdete. De rendesen elkalandoztam. Eredetileg a megérzéseimről akartam írni. Jelenleg is van egy megérzésem, ami csak nemrég merült fel bennem. Nem tartottam komolynak mert eddig ilyen fel sem merült bennem, meg lehetetlennek tartom, hogy igaz legyen. De közben itt van bennem és az eddigi megérzéseim nem csaptak be. Érzem hogy ez a valami vagy nem következett még be, vagy már elindult a folyamat. Mint mondtam hiszek a megérzéseimben, tényleg. Ezek nem hülye kis hóbórtok meg vicces dolgok. Én ezekben hiszek. Csak épp mikor azt súgják, hogy a számomra eddig lehetetlennek hitt dolog fog bekövetkezni akkor szívem szerint becsuknám a füleim. Jó lenne ha tényleg lenne egy kis fehér gömböm amiben lehetne látni a jövőt hogy megakadályozhassam amit nem akarok. De ilyen csak a mesékben van. Fehér üveggömb nincs a valóvilágban. Itt csak fehér köd van és képfoszlányok amiket ha összeraksz és megértesz, lehet hogy eloszlik a köd és látni fogod amit kell...amit talán addig is tudtál csak nem akartál róla tudomást venni. Nem tudom miért ez az érzés, mert soha, de soha nem fordult meg a fejemben. Ezt komolyan mondom. Egyszer sem jutott ilyen az eszembe, most pedig hirtelen jön ez a megérzés és én nem tudom miért...miért most? annyira hihetetlenül hangzik...de ha tényleg így lesz...ha tényleg így lesz akkor vagy azért őrülök meg mert éreztem és nem tettem ellene semmit....vagy minden egyébért amiért okom lesz rá. Várok....és félek...

Az embert nem a fájdalmak ölik meg, hanem a remények amelyekben csalódott. Mert nem mindenki álmodja a te álmodat. És milyen igaz nem? Tegnap éjjel alig aludtam valamit. Nem akartam de ideges voltam, szomorú és pörgött az agyam. Még Gergelynek is sikerült rátennie egy lapáttal, szóval nőnap alkalmából kaptam két jó nagy pofont a fiúktól, meg egy kiadós sírást. Folytatódik a tegnap. Dráma dráma dráma, ami látszólag senki mást nem érdekel mert mindenki úgy tesz mintha nem értenék miért szomorkodom és úgy, mintha nem történt volna semmi. Hát nekem nem megy...mindig ez van. Feljtsük el. Hát most nem. Bár néha úgy érzem evvel csak magamnak ártok. De nem mindegy mi fáj? Ez, vagy az ha túllépsz a századik ilyenen? Vagy kezdjem megszokni?...elég volt...a csalódásból, a sírásból, a sajnálatból, a nemértésből...mindenből. Egy darabig elég volt a férfiakból...

mert néha nem hiába mondjuk hogy: "férfiak"...oké, elég sablonos és általános közhely de néha igaz. Hihetetlen hogy néha milyen pasikat fogunk ki igaz? Szeretjük őket meg minden de később mindig előállnak valamivel. Úgy értem kezdetben rajonganak, ami persze később sem múlik el más viszont igen. Igazából szerintem azért szeretjük azokat a kezdetleges időket mert minden nap úgy éreztük magunkat hogy tényleg nők vagyunk. Azt éreztük amit csak a férfiak tudnak éreztetni velünk. Később ez már megváltozik. Én csak azt nem értem miért? Végtelenül romantikus és álmodozó típusnak tartom magam, amit néha sajnálok de azért nem rosz dolog. Ha valaki szeret akkor evvel együtt szeret és mondhatni nem lenne nehéz dolga boldoggá tenni, mert amilyen romantikus vagyok, még egy szál virágnak is örülök. Ha spontán kapok egyet néha vagy ilyesmi...Néha álmodozom, oké nem néha, de főleg mikor valami ehhez kapcsolódó ünnep jön. Felteszem valentin nap. Na igen ezen nem tudok túllépni. Nem tudom miért de szarul tud esni mikor úgyis keveset vagyunk együtt, szóval nincs sok idő romantikázni, de még ezt is csak úgy fél vállról vesszük. Legalábbis ő igen. Az esik rosszul ilyenkor, hogy én válogatok neki finomságokat valentin napra, felmegyek hozzá hogy kettesben lehessünk, ő meg elfelejti:( nem az ajándékról szól, hanem arról, hogy spontán az emberek nem ajándékoznak, bár az is nagyon jól tud esni, de legalább ekkor egy kicsit különlegesebbé akarják tenni a szeretlek szót. Hogy kedveskednek valamivel. Erre én mindig azt kapom: "sajnálom hülye voltam". Állítólag többet akart, akar adni, mint ezek a sablonos dolgok. Csak én nem azt érzem hogy többet adna. Vagy az hogy elfeljtük ezeket meg a romantika fogalmát is kitörőljük a szótárból az azt jelenti hogy mennyire szeret? Tudjátok mit mondok én erre? Hogy ha tényleg így lenne akkor nem az lenne hogy összeveszünk azon hogy én a romantika miatt szólni merek. Nem az lenne hogy le vagyok cseszve miatta mert ő többet akar adni aztán mégse ad semmit. Nem az lenne hogy én vagyok a hülye érte meg ne drámázzak. Hanem az lenne, hogy szeretlek és tudom hogy te nagyon örülnél egy szál virágnak ezért adok neked egyet. És félreraknám az olyan nézeteimet hogy sztem ez hülyeség. Mert ha tényleg szeretem a másikat és tudom hogy nem kell egetverően bizonygatnom hogy szeretem mert már egy szál virágtól különlegesnek érzi magát akkor megteszem. Néha annyira elegem van a magyarázkodásból. Nem akarok minden nap, minden héten vagy hónapban ajándékokat, nem erről van szó. Hanem szeretném néha különlegsnek érezni magam, nőnek. Főleg ilyen napokon. Hogy mikor valaki megkérdi milyen volt a valentin nap akkor ne azt mondjam lesütött szemmel h semmilyen mer el voltam felejtve. Mért nem vagytok olyanok fiúk, hogy csak néha meglepjétek a másikat. Hogy csak úgy spontán legyen valami ötletetek. Mondjuk : "menjünk el valahova" vagy valami. Miért én vagyok lecseszve érte? Miért? És mi lesz ezekután? Holnapra megint el van felejtve...nem csak egyre kevesebbet vagyunk együtt, és beszélgetünk egyre kvesebbet...hanem ez az egész is eltűnik. Én hülye sokszor magam kárára töröm magam, hogy összehozzak valamit...lassan olyanok leszünk mint ha haverok lennénk komolyan mondom...találkozunk néha, dumálunk valamiről aztán ennyi...néha csak ennyi...ennyi ami megmarad az emberben...:(:(

Hát igen, már javulgat a helyzet....na persze nem gyors ütemben, de javulgat:) például tegnap beszéltünk és bár semmi pozitív nem jött szóba, de végtére is a problémát állapítottuk meg...ez meg akár lehet pozitív is:) nah megyek:)

Hát a tegnapi hangulatom ma már nem kísért annyira....Ami a legjobb az egészben, mert van olyan is, hogy gondolataim beigazolódni látszanak. Teljesen, na jó 90%ban biztos vagyok benne hogy szerelmes vagyok. Ennek ellenére ezek a gondolatok itt vannak bennem, de most h tudom mitől vannak, és hogy sikerült  őket kreálnom jobban tudom kezelni őket. Ma reggel sikerült is, mert könnyű szívvel azt mondtam: "szeretlek" és közben nem azon járt az agyam hogy de ez nem is így van, meg ezt nem kéne. Hála égnek nem...Sok dolgot azonban még mindig úgy gondolok ahogy tegnap, éppen annyi változott, hogy tudom, szeretem őt. Ez kezdetnek elég ahhoz hogy a többit vagy ketten, vagy egyedül megoldjam. Majd elválik. Tegnap este ólom súllyal nehezedett rám a hiányérzet, és annyira de annyira hiányzott nekem, hogy azt hittem belerülök. Szinte éreztem ahogy fáj a mellkasom. Azt hiszem ez ellen építettem fel az én kis védőburkomat, így sikerült eljutnom odáig, hogy kétségbe essek. Amit ha most legyűrök akkor újból érezni fogom azt a nyomást itt bellül...nem tetszik ez nekem...Nem hiába mondták, hogy ez lesz a szerelem próbája...igazuk van. Ha ezt túléljük akkor bontok egy pezsgőt, de komolyan...oké, viccet félretéve, nem vagyok pesszimista csak elég edzett sem vagyok, hogy ezt könnyű szívvel vegyem...de majd lesz valahogy...mindig van valahogy...huhh..., de szeretlek:)

még mindig nem tudom...a gondolatok csak úgy záporoznak, jönnek és én nem tudom hova rakni őket. Néha úgy jönnek hogy észre sem veszem őket, csak azt, hogy máshogy reagálok a dolgokra. Vannak amik már nem érdekelnek vannak amik jobban mint azelőtt. Furákat álmodok, főként arról ami bellül nyomaszt. Nagyon rosszul alszom mostanában, kimerült vagyok...sokszor ingerlékeny meg morcos. Főként ha adott emberekkel beszélek. Bárcsak őszinte lehetnék. Lehetek...Mostanában kezdődött minden. Mintha sokkal könnyebben venném, hogy nincs velem, mintha nem hiányozna annyira. Gyártottam magamnak magyarázatokat, hogy miért van ez. Az egyik az volt, hogy fáradt vagyok, elfoglalt és nincs időm megállni, hogy az érzéseimmel foglalkozzam. A másik az volt, ami összefügg az elsővel, hogy az agyam blokkolja az effajta üzeneteket. Mintha automatikusan törölné belőlem ezeket adolgokat, hogy hiányozna vagy szomorú lennék. Az ember akkor szokott ilyet ha szomorú és nem ad helyet a negatív dolgoknak...inkább tagadja őket. Nos nem tudom mennyire hejtálló ezen gondolat, de rossz az biztos. Azért mert avval hogy letagadom, hogy hiányzik, avval azt is letagadom hogy szeretem. Legalábbis az agyam valahogy így működik. Csak meg kell nézni. Itt van a hétvége és most nem találkozunk 2 hétig, én pedig nem is gondolok rá. Nem vagyok lehangolt miatta, olyan mintha tudatalatt beletörődtem volna dolgokba és nem is foglalkoznék velük. Furcsa ez nekem. Máskor annyira szenvedtem ha nem láthattam pár napig. Hétfőtől csak az tartotta bennem a lelket, hogy pénteken vele lehetek. De most nem...mintha ezt a gondolatot valaki kitörőlte volna belőlem, és én úgy élnék tovább mintha soha nem is éreztem volna ilyet. Ha beszélünk mindig vitázunk, szinte mindig. Lehet hogy sokszor miattam mert én kezdem és észre sem veszem...Olyan, mintha nem akarnék vele beszélni. Amikor erre gondolok az a reakciom hogy: "most nincs kedvem"....de miért? miért nincs? És miért van az is, hogy mikor beszélünk, akkor minden hülye dolog idegesít benne...? Hogy amik eddig is idegesíthettek volna, de nem tették mert a szerelem elnyomta, de most csak idegesít, felhúz és bosszant. Nincs kedvem vele beszélni. Mintha az egész lényem tagadná a vele kapcsolatos dolgokat mert úgy érzni hogy máskülönben fájdalom érné. Lehet hogy haragszom rá? Én nem tudom. Ha arra gondolok hogy mi van ha meguntam és már nem szerelemből hanem megszokásból vagyok vele, akkor előnt a félelem. A félelem de miért azt nem tudom. Azt hiszem attól félek, hogy mi tőrténne akkor ha ezek a gondolatok igazak lennének és már nem lenne része az életemnek. Ilyenkor arra gondolok hogy úristen de hisz annyi mindenen átmentünk és megszoktam h velem van és mi lesz ha nem...azt hiszem itt van a kutya elásva. Hogy megszoktam. Valamelyest már megszokás az egész és én attól félek csupán hogy mit kezdenék magammal, ha szakítanánk...Mindig avval nyaggat hogy nem mondom:"szeretlek"...néha már csak azért nem akarom mondani mert ő evvel nyaggat, néha pedig azért mert nem tudom kimondani. Vagy azért mert félek valamitől, vagy mert haragszom rá, vagy mert nem lene igaz...amit el sem tudok képzelni...Annyira jó lenne ha rájönnék végre. Azóta van mindez mióta elment pestre. Kevés dolog van ebben az életben amit annyira gyűlölök mint ezt az egész pest dolgot. De komolyan. Néha üvőlteni tudnék, hogy elég lesz már, legyen vége. De nem lesz, ezért próbálok tovább menni. Az a baj, hogy idejét sem tudom mikor volt olyan, hogy ő meg én...sztem szeptember óta nem volt iilyen. Mindig van ott valaki más is aki direkt vagy nem de összekuszál mindent. Nem beszélgetünk...mostanában alig beszélgettünk...ő meg olyan más lett mióta pesten van...egy rózsaszín ötlet sem, egy cseppnyi romantika sem...semmi..még a valentin napot is elfelejtette...és azt sem tudtuk együtt tőlteni. Elegem van ebből az egészből. Mióta elment, azóta annyi minden ment tönkre...a sex, a kettesben töltött percek, a romantika meg minden....minden tönkre ment...és avval h ülök és bőgök mint egy nyafogós attól nem fog visszajönni...Amikor úgy volt h rékáékhoz költözik akkor is belémnyilalt valami. Nem az öröm volt és ezen meglepődtem, hogy miért nem tudok neki örülni. Hát azért nem mert attól neki talán jobb lesz de nekünk nem...attól se ha endinél lakik, attól sem ha rékáéknál és attól sem ha koleszba megy...attól végképp nem...Néha úgy érzem magam mintha csak rinyálnék...de most tényleg? Én nem...csak annyira tönkrement az egész és annyira....néha csak úgy érzem...nem is tudom, talán mint akit elhanyagoltak..Nem körülöttem folyik a világ, persze hogy nem..de néha, csak néha olyan jó lenne ha mégis. Csak pár percre...órára...tudom h vannak fontos dolgok az életében de...végignézek magamon és azt látom hogy annyi mindent elszalasztottam h inkább vele lehessek és ez nem lenne baj míg úgy érzem megérte...A baj akkor van amikor azt érzem, hogy a rohadt életbe is de miért van ez így...miért jöttem én fel Pestre?. MIért ábrándoztam erről meg arról?...rózsaszín dolgokról amik ha jobban megnézem hiú kis ábrándok. Azt hiszem csak besokaltam, sok mindenért haragszom, és ezekért jócskát őt hibáztatom, a többiért magamat...nem tudom mi lesz így...most előszőr nem tudok válaszolni a kérdésre hogy szeretem e...A tudatalattim haragszik, besokalt és lankadatlanul tagad, elutasít minden olyan érzést ami vele kapcsolatos. És mi marad a helyén? valami üresség amihez nem nyúlok hozzá....pedig lehet hogy jobb lenne...jobb lenne?

Fura egy napjaim voltak mostanában. A fura alatt azt értem, hogy egyszer vidám, vagy boldog, egyszer meg szomorú, vagy éppen haragos. Huhh...nem is tudom miért vagyok itt. Nincs is kedvem írni, pedig sztem jót tenne. Egetverő problémáim nincsenek...azt hiszem. Pedig úgy érzem épp elegek ahhoz hogy rosszul érezzem magam. Még azt sem tudom, hogy fogalmazzam meg őket. Itt vannak bennem, nézegetem őket és próbálom összerakni, hogy mit kezdjek velük. Vagy egyáltalán kell e kezdenem velük valamit...Lehet csak én nagyítom fel a dolgot és közben nem veszek észre alapvető dolgokat amik meggyőznének róla hogy nincs mitől félnem. Most igazából a szerelmi ügyek körül forognak a gondolataim. Van az az érzés, mikor felmerül benned, hogy elveszítheted, vagy elég ha keveset látod. Na ez egy olyan érzés ami belőlem félelmet vált ki. Olyan mintha attól félnék, hogy elvesznek tőlem valamit, ami nélkül megszünök létezni...mintha egy autóból kivennék a motrot..az utána is autó maradna, de mégsem menne többet...ha nem veszik el akkor lehet, hogy elromlik. Mintha a motor ott lenne a kocsiban de olyan sokáig nem indítanák be, hogy végül már nem fog elindulni...annyi ideig nem fogom látni, hogy a végén...emlékszem még egy két dologra tavaly. Minden félelem alattomosan kezdett bennem megülepedni. Akkor azért féltem mert nem tudtam mi vár ránk, ha ő elmegy én pedig itt maradok. Hogy mennyit fogunk találkozni, vagy éppen mennyit nem...hogy kibirja e a köztünk lévő kapocs ezt a dolgot. Aztán most ez a félelem megint visszaköszön nekem..tudom, hogy ez a helyzet így nem volt jó, neki főleg nem...de azthiszem félek a változástól. Már megszoktam hogy mikor hogyan lehetünk együtt és most hogy változnak a dolgok egy kicsit félek...nem mondom, mert miért tenném? biztos butaság, mert...mert az nem? nem kell félnem a változástól, mert nem kell feltétlenül rosznak lennie...főleg nem, ha látom hogy ő boldog...de akkor mitől félek?...nem értem..akárhányszor ezen töprengek, miért nem tudok örülni? ennyire önző vagyok vagy....vagy nem is tudom...mi a félelmem oka...???

Na nem mintha függő lennék. Van bennem pár gondolat amik egyfolytában eszembe jutnak. Van amikor másodpercekig uralnak engem de van amikor eborul az agyam és ezen rágódom elég sokáig. Nem tudom, valyon jogos ha haragot érzek, ha csalódott vagyok...érezhetem rosszul magam? Jogos vagy nem, érzem, és gondolkodom rajta. Nem azért mert ettől bármi jobb lenne...csak ugye ezt hívják problémának. Amin az ember hosszan gondolkodik és semmi pozitív nem jut eszébe sokszor amivel meggyőzhetné magát, hogy egyszer ugyis minden jobb lesz. Nos amiért én megint itt vagyok az nem más mint hogy valamit megoldjak. Nem egyszerú összefoglalni épp ezért a végeredmény ellég kuszára sikerülhet de segíteni fog nekem. Oké, induljunk ki jelenlegi blog bejegyzésem címéből. Még soha nem írtam a szexuális élményeimről, hát úgy néz ki most ennek is eljött az ideje. Hogy mért? Mert most előszőr problémáim akadtak. Nem tudom hogy nekem vagy nekünk, az a lényeg hogy rosszul érzem magam és ez nem jó. Bevezetésképpen leszögezném, hogy abzolút nem vagyok nimfo hajlamú vagy egyéb függőségben szenvedő alany... Ha mélyen magamba nézek, tudom hogy egy 19 éves egészséges lányt látok, akinek sexre való éhsége szintén egészséges....és hogy akkor mi is a baj? Hogy éhes vagyok...Oké ez így elég hülyén hangzik belátom. De elmondok valamit. Soha nem tudtam elképzelni milyen lehet a sex szerelem nélkül. És ma sem tudnám elképzelni nélküle. Ha valakivel együtt vagy úgy hogy szerelmes vagy belé akkor minden sokkal gyönyörűbb, intenzívebb, a vágy sokkal jobban tombol benned. Legalábbis én így élem meg. Szóval ha azt mondom imádoma sexet (ami szerintem nem baj) akkor evvel azt mondom, hogy nem csupán a testi kontaktust szeretem...nem..annáé sokkal többet. Nekem mindebben a legfontosabb és ami legnagyobb boldogságot adja, az amilyen érzésekkel csináljuk és azok az érzések amik bennem vannak. Nem csak a vágy kielégítésre gondolok, hanem arra hogy legszívesebben belebujnék a bőrébe, hogy jobban érezzem az illatát, a bőrét, a testét. Hogy lássam a szemeiben hogy ő is ugyanezt érzi. Hogy egész éjjel fent maradnék csak hozzábujhassak. Az egész dolog nekem egyfajta eufórikus élmény, és olyan boldogság áraszt el közben és utána ami más esetben meg sem tudja ezt közelíteni. Szóval nekem 70%ban ezt jelenti a sex, a maradék 30% konkrétan a testiségről szó...ami semmit nem ér a többi 70% nélkül. Magárol a gondolataimról még nem esett szó, de témájukat tekintve fontos volt hogy mindezt bevezetésként leírjam. MInt említettem éhes vagyok. Nem kajára hanem ezekre az érzésekre...már idejét sem tudom mikor kezdődött ez az éhség, hisz olyan régóta tart:( joggal kérdezhetnék tőlem, hogy mért van ez amikor van egy 3 és fél éve tartó kapcsolatom. Nos ha megtudták a választ akkor én is kiváncsi lennék rá mert még én sem tudom. Éppen elég baj ez is, hogy nem tudom. Tudjátok nem az van hogy hónapok óta egymáshoz sem értünk,de... ha történt is valami akkor...talán kicsit csúnya lesz amit mondok, de...de az a testiségel előjátékaként neveett dolog volt és nekem hiányzott belőle aza 70% adta érzés...nem azt akarom mondani hogy nem volt jó, de néha úgy érreztem nem szól másról csak arról a 30%ról...a testiségről. Másról, vagy inkább úgy mondom többről szó sem esett. :( Néha úgy érzem cölibátusra vagyok ítélve:D Mindig van egy ok ami magyarázatként szolgál, és én meg is értem csak...annyi ilyen okot hallottam már és...egyre jobban hiányzik. Hogy hiányozhat valaki aki majdnem minden nap mellettem van?...hát így..most már tudom. Nem is ez a legroszabb. Mondhatnánk hogy egy kapcsolat nem csak a szexről kéne hogy szóljon de....de hogy anélkül az olyan....olyan fénytelen nekem. Nekem akinek volt már része efféle csodában, annak fénytelen. A legnagyobb negatív bomba akkor jön amikor mellettem fekszik és próbálok közeledni, de...de sokszor egy vödör vizet kapok csak...Velem lehet a baj. Olyan hülye vagyok néha. Amikor tudom hogy együtt fogunk aludni, akkor mindig órákat készülődök és gondolkodok. Fürdök, hajat mosok, szőrtelenítek, krémezek hogy jól nézzek ki, hogy jó illatom legyen, hogy szépnek érezzem magam. Közben arra gondolok, milyen jó lesz este, talán most tovább megyünk talán most minden olyan lesz mint amilyennek elképzeltem. Aztán jön a csalódás...Nem hittem volna ekkora pofonként tudja ezt átélni az ember...Ilyenkor összetörik bennem a lány aki órákon át lészülődik hogy tetszen a fiúnak, összetörik bennem a vágy, összetörik a szívem ami az érzéseket várta ettől az alkalomtól. Néha úgy érzem, mintha egy apró fájdalom kísérné ezeket a gondolatokat...Néha még szégyellem is magam. Ezt az érzét utálom a legjobban. Amikor ezt érzem mindig valami cselekmény előzte meg a gondolatokat. Sokszor mikor közeledni próbálok és egy falba ütközöm, és nem kapok választ akkor arra gondolok hogy te jó ég én ilyen rbanc lennék...aki nem tud meglenni enélkül? Hogy mindig csak én kezdeményezek, mindig én kezdem el...azért van ez mert bolond vagyok vagy csak azért mert szükségem van rá?...nem tudom.....néha annyira rossz...tudom h könnyeket talán igazán nem ér meg de...annyira szeretném tudni hogy miért....miért? velem van a baj?...mikor fogom újra azt érezni?...és hogy lehet hogy valaki akit szeretek el tudja érni hogy betegnek és idiótának képzeljem magam és széhgyeljem magam, mindezt 30 másodperc leforgása alatt? hogy rakom én ezt rendbe magamban? hogy békülök ki magammal?....A másik hogy nem akarok dühös lenni de néha csak úgy jön...én nem akarom hogy jöjjön...ugye megbízik bennem annyira hogy elmondja mi a baj? elmondja az igazat? nem akarok többet álmodozni, nem akarok semmit sem előre tervezni...mert félek...nem akarok csalódni...nem...elég már...régen ez a lány annyi cikket olvasott az ujságokban, hogy milyen huncut játékokat lehetne játszani, hogy mivel lehetne a másik kedvében...hogyan lehetne az eufória még gyönyörűbb...most viszont ha meglátja már el sem olvassa mert az megint újabb ámodozáshoz és aztán csalodáshoz vezetne...jobb ha nem számítasz rá hogy csokit kapsz, mert ha mégis beleéled magad aztán nem kapsz, az sokkal roszabb, mint ha eredetileg nem is kaptál volna...de talán majd annál jobb lesz mikor meglepetésként ér hogy valaki szeretne neked csokit adni....nem akarok önző lenni...mert ha mindez okkal tőrténik akkor nekem meg kell értsem...azt hiszem nem lesz nehéz felfognom hogy miért nem lehet és az sem lesz nehéz hogy kitartsak valaki mellett akit szeretek...de az nehéz lesz hogy a lelkemnek és a szívemnek elmagyarázzam és megértessem velük hogy ne közeledjenek, ne álmodozzanak...és végképp ne vágyjanak a fényre....

Az életben sok apró dolog van ami éppen boldoggá tesz minket. Legyen az egy karácsonyi féyekben fürdő város, egy naplementében égő táj, vagy akár egy dallam. Én éppen találtam egy ilyet...hihetetlenül szép: Yiruma - River Flows In You - ajánlom:)..ez a hét is eltelt. huhh....de komolyan, elég nehéz ez az egész fősulis dolog...megmodjam mi nehéz még? a karácsonyi ajándékok:S...pfff...bezony..egyrészt nem tudom mikor vegyem meg őket, másrészt nem tudom hogy mit vegyek. Jó mi? De épp előbb beszéltem Bálinttal, aki nagyon jó ötleteket adott, amiből ki tudtam indulni. Nem konkrétan mondta meg h mit kéne, hanem azt h milyen szerepe legyen...és igaza van:) néha elfeltjük h nem az ár a lényeg hanem a mögöttes tartalom. Hiszen lehet egy doboz gyufának is nagy története és szerepe. Olyan mérhetetlenül fáradt és kimerült vagyok hogy már szinte élni is alig van erőm...nem alszok, nem eszek rendesen és ez totál a padlóra küldött. Az egészségem a héten már odaveszett...de küzdök. Ez nem az a hely és pillanat amikor pihenésre idő van...Sokat gondolkodtam mit kérjek karira, mert annyi mindenki kérdezi tőlem...hmmm...hát összeállítottam egy listát:

Karácsonyi lista - Ajánlás Télapónak

Kedves Télapó, nem írok neked gyakran, de most mégis hozzád fordulok, hogy karácsonyi kívánságaim ne üres fülekre találjanak. Amit nagyon szeretnék, az egy kiadós alvás és pihenés. Aztán szeretnék még több erőt és türelmet kérni, hogy kitartsak a megpróbáltatások alatt...amikor tanulni kell és még inkább akkor amikor nem lehet azokkal akiket szeretek. De tudod mit? Szeretnék rengeteg alkalmat arra hogy együtt legyek ezekkel az emberekkel és megmutassam nekik mennyire szeretem őket...nem kellenek ajándékok...igazából nem vágyom semmire...csak...csak éppolyan normális és szeretetteljes karácsonyra amilyenek eddig voltak:) és tudod mit szeretnék még nagyon? nem azt hogy Ő mindvégig velem legyen...hanem azt hogy bárhol van, avval legyen akiket igazán szeret és azt h boldog legyen...mostanában nem jutott túl sok a Boldogság sütiből..azthiszem így van evvel mindenki. Szeretném én ha velem lenne...de nem lenne nző dolog ha őt kérném Karácsonyra?...néha úgy érzem nem az...néha már őlni tudnék akár egy percért is, ha láthatnám ha csak esténként kapnék egy ölelést.....hát ezt akarom én Télapó...

Nincs túl jó kedvem...nem rosz..inkább elgondolkodós. Szóval hallgatom a zongora hangját és a fáradt buksimban megannyi gondolat kavarog. Főként az hogy mennyi törékeny dolog van ebben az életben...semmi sem elég erős ahhoz hogy túléljen bármit, vagy ha túl is éli akkor is megtörik. Mennyire erős az emberi bizalom, ha kiderül valaki akit szerettél hibázott? Mennyire erős a szerelem, ha távol vannak egymástól? Minderre az idő múlása ad választ és nem az igéret hogy soha nem foglak megbántani és elhagyni....ezek érzések, nem pedig valós jövőképek....de azért jó tudni h szeretnek:)

Ha félreteszem a gondolataimat, akkor itt mélyen megbúlyva magamban ráakadok egy kisgyerekre, akit teljesen lázba hoz a karácsonyi készülődés...a fények, az illatok nap mint nap a téren. Az adakozás öröme, az ajándékok és az a nyugodtság, öröm ami körbeveszi mindezt. Ez a kisgyerek készített még egy listát Télapónak, amik szintén ajándékokat tartalmaznak. Persze mint minden kisgyerek, amit lát és vágyik rá azt hozzáírja, így bővül ez a lista is egyre tovább...azthiszem azt majd máskor írom le:):)

remélem Télapó olvassa a blogomat:):)

Ajánlás: egy olyan fiúnak, aki elérte, hogy merjek őszintén megnyílni, szeretni, szeretve lenni és néha a legőrültebb – legbolondabb formámat hozni… annak aki, önzetlenül szeret és megmutatta mi a szerelem.

33

Megannyi harang dallama, mint édes hangod,

száll most felém.

Körülölel a muzsika, mit szerető karjaid,

e pillanat az enyém.

Testem táncra perdül, e lágy muzsika nyomán,

mint falevél a szélben.

S lelkem feléd száll puha szárnyain,

mint pillangó a képzeletben.

Ott vársz rám, hol e muzsika véget ér,

hogy megfogd testem, mielőtt lehullna,

akár a táncoló falevél.

Édes hangod, mint megannyi harang dallama,

száll már felém.

Körülölelnek karjaid, mint muzsika,

e pillanat a MIÉNK.

Testünk táncra perdül, e lágy szerelem nyomán,

akár falevelek a szélben.

S egybeolvadt szívünk száll törékeny szárnyain,

mint a pillangók a képzeletben.

Ott vársz rám, hol e muzsika véget ér,

hogy megfoghasd testem, mielőtt lehullna,

akár a táncoló falevél.

Szeretlek 3 éve és 3 hónapja szüntelenül, napról napra egyre jobban…

Van amikor az ember nem tudja kifejezni mit érez, mert egyszerüen nem lehet szavakba önteni. Annyi minden kavarog bennem egyszerre...de nem vagyok képes szétválogatni őket, jobban belegondolni a dolgokba mert félek hogy akkor szétesem. Az agyam egy része mindig blokkol ha olyan gondolat cikázik át a fejemen ami lefelé görbítené a szám. Mintha aztmondaná, hogy: hé!, ne állj meg, menj tovább! És csak hajt tovább, és tartom magam...nem sírok nem ordítok, de egyre inkább érzem hogy szorít valami bellül. De ha kiengedném megannyi érzés törne rám egyszerre és úgy érezném minden szétesett...itt a világvége és feladom...fáj. Annyira fáj...Életem egy egy szakaszában mikor változás történik és minden megváltozik, úgy érzem üvölteni tudnék, üvölteni, hogy vissza akarom kapni a régi életem...jelenleg megint itt tartok. Hogy mit érzek most? Körülnézek itt bent és azt látom hogy megannyi rosszérzés és szomorúság próbálja legyőzni azt a aradék reményt és pozitív erőt ami egyben tart. Erősek és nem tudom mit tegyek. Harcolnom kell mert ha nem darabokra hullok...de akkor ki szedi össze darabjaimat hogy újra segítsen összeállni? Tudom én hogy mindig a sorsra bíztam magam és hittem hogy mindennek oka van, ha nem is látom most de később fogom. De mért , mért kell attól az embertől elszakítani akit a legjobban szeretek? Persze, van benne olyan ami a javunkat szolgálja...de mikor vasárnaponként avval a tudattal kelek hogy elmegyek..elmegy......amikor az állomáson állva még egy utolsó ölelésért bújok hozzá akkor azt hiszem megszakad a szívem. Úgy szeretnék ilyenkor elfutni....minden nap megfordul a fejemben hogy milyen könnyű lenne felülni a vonatra és menni...menni. el innen. De nem lehet...mert az élet nehéz, ugye? Az emberek csak jönnek és beszélnek...mondanak dolgokat és nem is hiszik, nem is tudják mekkora sujja van annak amit kérdeznek, amit mondnanak....Akkor ez most a nagy szerelem próbája igaz? - szokták kérdezni...Mintha bármelyik is jobban belegondolna abba mi is ez, vagy akár értenék. Értenék hogy mi ez ami köztünk van....tudom hogy azt hiszik vannak ennél fontosabb dolgok és nem kár érte ha elvesztem. Ne add fel érte az álaidat- hangzott a mondat egyikük szájából.. milyen álmaimat? senki, senki ne mondjon nekem ilyet amíg nem tudja mit akarok a jövőben. Hogy honnan tudom, hogy ez nem csak egy elképzelés hanem az álmom, az egyetlen álmom ami felül múl mindent?...Onnan hogy mikor elgondolkozom a jövőmön, hogy milyen céljaim vannak és mi lesz majd velem, akkor nem az ugrik be hogy ilyen munkám lesz, olyan nagy házam, hanem látoma képet amin együtt vagyunk. Együtt vagyunk a saját házunkban ami nem nagy de a mienk. A képeken még a kis családunk is rajta van amit együtt alkottunk...együtt ülünk vénülő fejjela kandalló melletti hintaszékben...és akkor, ott boldog vagyok. Tudom én hogy nem tanácsos előre tervezni...de tudjátok mit...bárcsak így lenne...istenemre mondom bárcsak így lenne. Nem adnék fel semilyen álmot ha akár áldozatot is kéne hoznom valaikor,. Nem adnék fel álmot hiszen ez az én álmom...nem más, ez...és soha nem gondoltam még ennyire komolyan bármit is....Senki nem veheti el tőlem főleg nem azért mert aztiszi tudja mi a jó nekem. Én tudom...ha bármit is fel kéne áldoznom egyszer..ha bármiről le kellene mondanom ahhoz hogy ez megvalósuljon akkor megtenném és soha nem bánnám meg....soha...

My heart is bleeding and this pain will not pass

My emotions are storming and tears fall just like rain ...

I could stay awake just to hear you breathing
Watch you smile while you are sleeping
I could stay lost in this moment forever ...

You say you really know me
You're not afraid to show me
What is in your eyes
So tell me about the rumors
Are they only rumors?
Are they only lies?

Falling out of a perfect dream
Coming out of the blue

Is it true?
Is it over?
Did I throw it away?
Was it you?
Did you tell me
You would never leave me this way?

If you really knew me
You couldn't do this to me
You would be my friend
If one of us is lying
Theres no use in trying
No need to pretend

Falling out of a perfect dream
Coming out of the blue

Is it true?

Is it over?
Did I throw it away?
Was it you?

Did you tell me
You would never leave me this way?

Is it real? Did I dream it?
Will I wake from this pain?
Is it true? Is it true?
Is it over?
Baby, did I throw it away?
Ooh is it true?

This world will never be
What I expected
And if I don't belong
Who would have guessed it
I will not leave alone
Everything that I own
To make you feel like it's not too late
It's never too late

Even if I say
It'll be alright
Still I hear you say
You want to end your life
Now and again we try
To just stay alive
Maybe we'll turn it all around
'Cause it's not too late
It's never too late

No one will ever see
This side reflected
And if there's something wrong
Who would have guessed it
And I have left alone
Everything that I own
To make you feel like
It's not too late
It's never too late

Even if I say
It'll be alright
Still I hear you say
You want to end your life
Now and again we try
To just stay alive
Maybe we'll turn it all around
'Cause it's not too late
It's never too late

The world we knew
Won't come back
The time we've lost
Can't get back
The life we had
Won't be ours again

This world will never be
What I expected
And if I don't belong

Even if I say
It'll be alright
Still I hear you say
You want to end your life
Now and again we try
To just stay alive
Maybe we'll turn it all around
'Cause it's not too late
It's never too late
Maybe we'll turn it all around
'Cause it's not too late
It's never too late (It's never too late)
It's not too late
It's never too late

Another day has gone
I'm still all alone
How could this be
You're not here with me
You never said goodbye
Someone tell me why
Did you have to go
And leave my world so cold

Annyi mindent írnék, hogy nem is tudom hol kezdjem. Legutóbbi írásom alkalmával volt egy kisebb összeomlásom, aztán összeszedtem magam. Ilyentől egyenlőre most nem tartok mert elég jól bírom a kiképzést:):) Igazából akkor jön rám hogy írnom kéne, mikor már tele vagyok. Nem csak negatív dolgokkal, de többnyire azokat írom ki magamból, ha fogalmazhatok így. Magamban nem bezsélhetek, szóval maradok ennél a megoldásnál.:):) Oké, oké nem szajkózom tovább ezt a dolgot. Na kezdjük ott, hogy mi is történt mostanában velem. hmm...Eltelt egy újabb nyár. Voltam nyaralgatni, sőt, mondhatni hogy alig voltam itthon:):) eltöltöttem egy hetet a családommal, aztán egyet a haverokkal, aztán még egyet csak a nyuszikámmal:):) bevallom őszintén nagyon jó nyár volt az idei, de a végén már nem akartam mást csak hazajönni és nyugton maradni a seggemen:D

De mint minden jónak ennek is vége lett aztán. Egyre közeledett a szeptember és végül ide is ért. Kicsit félek tőle, mert nem tudom mit tartogat számomra. Igazából mindentől félek ami egy új, ismeretlen helyzetbe vezet. Persze nem csak rosz félelem hanem némi jó fajta is, mondhatni izgatottság van bennem. Kezdjük a jóval:) Új suli, új emberek...azthiszem tetszeni fog ez nekem. Valahogy felnőtebbnek érzem magam...lehet csak én érzem így:D na mindegy. A gólyatábor sem volt semmi. Néha volt mély pontom, de voltak igazán jó pillanatok is, amikor jól éreztem magam. Sikerült pár ismeretséget is kialakítanom, mondhatni jóba lettem egy pár emberrel:): csak kár hogy nem lesznek csoporttársaim:S de majd azokkal is megismerkedem. Nemsokára úgy is beiratkozás meg évnyitó:):) Hogy akkor mik azok a rosz dolgok ? Bárki olvasta az előző kettő irományom akkor valószínüleg már sejti...Most jönnek a nyuszis sztorik:):) Én itt, ő meg Pesten...na jó, nem csak roszat rejt ez a dolog, de egy valami mégis nagyot nyom az egészen. Ez pedig nem más mint a távolság, amit az idő még inkább borússá tesz. Nem az időjárásról beszélek hanem a percekről...percekről, órákról és napokról amikor nem látjuk egymást...hosszú hosszú napok....bizony. Igazából nem csak ettől a helyzettől féltem, hanem méginkább attól, hogy tudom majd kezelni...hogy fogom magam érezni. Rettegtem tőle, hogy be leszek zárva a fejembe olyan gondolatokkal, hogy kimegy belőlem az összes életkedv is. De aztán nem így lett. Őszintén megmondom, jobban tudom kezelni ezt az egészet mint vártam. Jobban állok hozzá...igen, persze hogy vannak olyan gondolataim amik arró szólnak hogy mi lesz velünk, hogy esetleg szakítunk, nem lesz időnk...de ezeket elhesegetem amint megjelennek. csak előre nézek...megpróbálom nem túlélni hanem élvezni a napokat, hiszen úgy gyorsabban telnek...és még jó emlékek is lesznek. Gyorsabban telnek addig a percig míg találkozni nem tudunk:) Hogy vannak e kétségeim...persze hogy vannak...szerintem mindenkinek lennének. Nincs más lehetőségem, hogy ne féljek mint az hogy bízok...bízok abban a képben amit mindig látok ha elképzelem a jövőm...amit szeretek elképzelni. Elmondjam ez hogy néz ki? Suli után vagyok és sikerült egy jó munkát találnom, ami ha nem is fizett hű de nagyon jól, d emeg tudok belőle élni és a legfontosabb hogy szeretem csinálni:) Végre van egy saját lakásom és a legszebb az egészben, de tényleg az igazán legjobb hogy minden nap amellett ébredhetek akit a világon mindenél jobban szeretek:) és nem utolsó sorban ez a hely nem a világvégén van távol a családomtól:)

El sem hiszem hogy visszaolvasva egy pozitív képet alkot az írásom...Lehet hogy mindez attól függ éppen milyen kedvem van. Ha tegnap vagy az előtt írtam volna, lehet hogy az egész egy nagy panaszáradat lenne. De jobb így, mert ahogy leírtam a szavakat, még inkább bizakodóbb lettem. Megingok néha, hisz rögös az út amin elindultam. Néha egyedül kell mennem, sőt az út nagy részét egyedül kell megtennem...de tudom, ha le akarnék térni az útról vagy túl nehéz lenne előrefelé menni, akkor lenne aki fogja a kezem:):) vagy talán csak hangosan kiálltok és meghallana. A lényeg hogy bízom a sorsban, hisz eddig is ezt tettem és nem bántam meg...az elmúlt 3 évből amit kaptam egy percet sem...

De ahhoz amit akkor régen írtam még most is tartom magam...ha kell elengedlek...ha nem magamért akkor érted...mert tudod: nekem fontosabb hogy te boldog légy, mint az hogy én az legyek akár melletted akár nélküled...szeretlek, és ha nem tudok a jövőd része lenni csak ha fel adsz érte valamit...akár bármit...akkor nem fogom megkönnyíteni a dolgod mert nem engedem...nem tehetem. Ha megtenném örökké megmaradna bennem hogy valaha is gátoltalak valamiben. de...de ez a te utad...a te döntésed

Hogy fordított helyzetben én mit tennék? Soha semmi és senki nem tudna megakadályozni abban hogy szeresselek. Semmi és senki...bármit feladnék érted...hogy számítana e, hogy te nem akarod? nem....nem mert nélküled....nélküled nem érnék semmit. Olyan lennék mint egy kisangyal akit megfosztottak a szárnyaitól és a magányba taszítottak...

nem akarok szárnytalan angyalka lenni...harcolok a szárnyaimért...:):)

Hát igen. Tegnap előtt elég későn írtam. Ha tudni akarod miről beszélek akkor olvasd el a májusi utolsó szöveget. Fáradt is voltam és eléggé ki voltam bukva. Számomra az írás valami hihetetlen varázslat. Amint leírtam a gondolataimat és az érzéseimet, olyan mintha evvel kiírtam volna magamból. OKé még vannak félelmeim, de úgy érzem lassan hejre áll minden. Vidám vagyok, főleg a barátnőim mellett. És nem tekintgetek olyan sűrün arra a fránya telefonra. Sőt. Annyira bosszantott ez a szokásom h még ki is kapcsoltam:):) csodás nem de?...nincs bennem más mint némi (normális mértékű) szomorúság mert hiányzik a kis okostojás nyuszim:):) de jót tett ez az egy hét. Oké azért a nyáron már nem akarok tőle elszakadni többet mert szeptembertől úgyis ez lesz...:( bizony. Nem szó szerint, csak úgy gondolom biztosan lesz olyan amikor nem egy hanem mondju két hétig nem találkozunk Sőt, lehet h roszabb is lesz. Borzalmas érzés belegondolni...fujj....de addig még van időm...hogy mi lesz később? hát jó kérdés. Szeptembertől úgy is megkapom a választ. Bár eléggé félek tőle...Sebaj, majd összekapjuk magunkat, ahogy most is

Soha nem hitem volna hogy 3 év alatt valaha is megtörténik az ami az elmúlt pár hónapban. Felteszem magamnak a kérdést, hogy lehet ennyire összezavarodva valaki?...választ azonban nem kaptam eddig. Arra szintén nem, hogy miért van ez. Persze túl könnyűis lenne akkor az élet ha az embernek soha semmi miatt nem kéne aggódnia. Van egy szisztémám, mi szerint ne légy lehangólt ha úgy érzed minden csak balul sül el. Minden rosz után valami jó jön. Mindig ez tartotta bennem a lelket. Eddi is, csak mostanában ez kezd halványulni. Hova tünt az a lány aki voltam? Az a lány aki mindig is tudta, hogy nem függ majd senkitől. Ura lesz érzelmeinek és kordában tartja őket...tud irányítani. Valamikor én is ilyen voltam. Úgy gondoltam ha nekem egyszer barátom lesz akkor majd szeretni fogom, és én leszek a legjobb barátő a világon. Ennek ellenére független leszek. Hova tünt ez a lány? Hé csajok, történt már ilyen veletek? Hogy szinte minden áldott percben a telefont a kezetekben tartjátok és lopva ránéztek, hátha hívott a srác. És az, hogy ha nem foglaljátok le a gondolataitok akkor egyből befurakodik a gondolataitokba és olyan érzésekkel tőlt el, hogy majd beleőrülsz. Beleőrülsz mert hiányzik vagy mert aggódsz érte, de legfőképp az jár a fejedben mit gondol ő. Mennyire szeret, mennyire érdekled...számomra ezek a dolgok koránt sem megszokottak. MI EZ? én soha nem voltam ilyen...a lány aki voltam, aki mindig vidám és ha a barátja elmegy tőle hosszabb időre akkor sem törik meg egy pillanatra sem, hiszen annyi más van amit tehetne...Ez a lány eltünt pár hónapja, bezárták, és próbál kitőrni. A tükörből pedig egy másik ember néz vissza rám. Szinte nem is ismerem. Há csajok, egy újabb kérdés! voltatok már úgy, hogy egy hoszabb kapcsolat végét ez az őrület okozta? csak azért kérdem mert...ahh...szóval, minden pillanatban mikor el tudom őt felejteni, mikor a barátnőimmel vagyok, mikor újra én vagyok én akkor minden olyan jó és gondtalan. de abban a pllanatban hogy eszembe jut mintha hirtelen beborulna. Nem örülnöm kéne neki h ő van? Mert én mióta mindezeket elmondtam neki, amiket az elején említettem, azóta olyan mintha az utolsó csepp önbecsülésem is odaadtam volna. Mintha evvel azt mondtam volna: Hé én tőled függök! Szinte már kifordultam önmagamból. Hol vagy Barbi? hiányzol...kérlek gyere vissza....és mi a legrosszabb? Hogy a 3 év alatt megint eszembe jutott a szakítás. Azért mert az én szememben ez a kapcsolat anynira megváltozott avval h én kitárulkoztam. Minden egyes percben mentegetőzöm, hogy igenis jól érzem magam nélküled! Nem vagyok neked kiszolgáltatva! És hiába fiúk, az a szöveg nem segít hogy akkor ne hívj, meg nyugi én szeretlek. Ez egyenlő avval, hogy hülye vagy csajszikám...persze nem ezt gondoljátok de nekem így jö le. És ebből az álalános rosz kedvből elég volt! Úgy érzem magam mint akit beültettek egy szobába és nem tud kitörni onnan. Nálam a kulcs, ott az ajtó, de nem tudok kimenni. Egyszerűen nem tudok szabadulni a rosz érzésektől. Számomra a kulcs a szakítás...hogy végre szabad legyek. Hogy a lány újra mosojogjon rám, aki voltam, és ne kelljen minden napot úgy megélnem, hogy legyen már vége hogy újra itthon legyen ő. Vajon a régi lány most mit szolna ahoz hogy pazarlom a napokat és nem élvezem őket? elborzadna...hogy ez az egész hablaty akkor most mit jelent? szakítani akarok? jó kérdés. A zavarodott lány legmélyén ott van sok sok másféle érzés is...Mr. Brown-nal semmi probléma...azt hiszem..nem a külsőségekre gondolok. Mondhatni minden alapdolog megvan benne amit egy lány kívánhat...és ezen felül még jó pár dolog van ami összeköt minket. Hogy szerelmes vagyok e? Igazából azért akarok szabadulni a szobából hogy ezt megtudjam...hogy jelenleg mért vagyok vele? Tényleg hiányzik, tényleg szeretem még, vagy az a hüje ragaszkodás miatt van az egész. Idő kellene, egyedül, nélküle. Most kaptam egy hetet. Huhh, mondanám h tisztulnak a dolgok bennem de az a hejzet h nem nagyon...azthiszem szerelmes vagyok és ez jó. De az nem változott h bezárva érzem magam. Úgy mintha a fiú előtt, akit szeretek, elvesztettem minden kontrolt és tiszteletet. Amit teszek ez ellen? várok...meglátjuk mit érzek majd ha visszajön. És mi lesz ha nem szabadulok? Azt hiszem egyértelmű...a nyár túl rövid ahhoz, hogy csak úgy eldobjak napokat belőle, csak azért mert mind ez gától, mert ő távol van...Hé én tiszta szívemből szeretlek!, de nem akarok szenvedni. Nem vagyok önző, harcolok, de gyengének érzem magam. Utolsó kérdés hölgyek! Hol a romantika? Én egy romantikus álmodozó vagyok...óó igen. Igazából csak azért a kérdés mert néha kicsit többre vágynék. Azt akarom érezni hogy szeretnek.nNem kimondott szavak útján nem! Hé fiúk, hol maradtak el a néha-néha hozok egy szál virágot dolog? Vagy a szimpla ötletek...saját vacsit csináltok, vagy saját magatok dobtok fel ötleteket hogy hé gyere menjünk, sétáljuk egyet, aludj nálam, meghívlak vacsizni, fagyizni...stb. Minden lány szeret néha rivaldafénybe kerülni, romantikázni és szavak nélül is érezni hogy nők, és szeretve vannak...ja csak azért ez a nagy romantikus dolgok, mert nekem nagyon hiányzik. Mért hiszik a fiúk azt, hogy ha egy lány már velük van akkor nem kell nekik bókolni, vagy romantikázni egyszóval harcolni értünk? Ébrsztő srácok! Ne punnyadjatok és ne hagyjátok anyniban. Ha ott hagy titeket a lány, akkor lehet azért tette mert újra vágyott, vagy arra hogy megint nő lehessen, mert az új srác a kezdetekben harcol érte...Egyszóval számomra ez a kapcsolat fura...az előbb említett romantik halvány szikrái utolsókat pislákólnak és ez csak mégjobban megrémít, és megerősít abban a hitemben, hogy egy ragaszkodó banya vagyok és már nem vagyok úgy szeretve, nem tetszem vagy nem érdemlek többet....bonyolúlt? nekem nem kell mondani...ezek itt mind bennem kavarognak hékás!! minden hasonló bajtársnak kitartást!:) fiúk nektek meg azt tanácsolom hogy HARC! értitek?....

Hé Mr. Brown! Még ha tudom h nem is olvasod, de itt egy üzi neked: bármilyen kuszák is a gondolataim, azt már tudom, hogy a világon mindennél fontosabb vagy nekem és szeretlek:) hogy van e közös jövönk? majd kiderül...de ha kell elengedlek. Ha nem magam miatt akkor miattad...bár ha megteszem eljességgel biztos hogy belehalok:)...