MyDay

még mindig nem tudom...a gondolatok csak úgy záporoznak, jönnek és én nem tudom hova rakni őket. Néha úgy jönnek hogy észre sem veszem őket, csak azt, hogy máshogy reagálok a dolgokra. Vannak amik már nem érdekelnek vannak amik jobban mint azelőtt. Furákat álmodok, főként arról ami bellül nyomaszt. Nagyon rosszul alszom mostanában, kimerült vagyok...sokszor ingerlékeny meg morcos. Főként ha adott emberekkel beszélek. Bárcsak őszinte lehetnék. Lehetek...Mostanában kezdődött minden. Mintha sokkal könnyebben venném, hogy nincs velem, mintha nem hiányozna annyira. Gyártottam magamnak magyarázatokat, hogy miért van ez. Az egyik az volt, hogy fáradt vagyok, elfoglalt és nincs időm megállni, hogy az érzéseimmel foglalkozzam. A másik az volt, ami összefügg az elsővel, hogy az agyam blokkolja az effajta üzeneteket. Mintha automatikusan törölné belőlem ezeket adolgokat, hogy hiányozna vagy szomorú lennék. Az ember akkor szokott ilyet ha szomorú és nem ad helyet a negatív dolgoknak...inkább tagadja őket. Nos nem tudom mennyire hejtálló ezen gondolat, de rossz az biztos. Azért mert avval hogy letagadom, hogy hiányzik, avval azt is letagadom hogy szeretem. Legalábbis az agyam valahogy így működik. Csak meg kell nézni. Itt van a hétvége és most nem találkozunk 2 hétig, én pedig nem is gondolok rá. Nem vagyok lehangolt miatta, olyan mintha tudatalatt beletörődtem volna dolgokba és nem is foglalkoznék velük. Furcsa ez nekem. Máskor annyira szenvedtem ha nem láthattam pár napig. Hétfőtől csak az tartotta bennem a lelket, hogy pénteken vele lehetek. De most nem...mintha ezt a gondolatot valaki kitörőlte volna belőlem, és én úgy élnék tovább mintha soha nem is éreztem volna ilyet. Ha beszélünk mindig vitázunk, szinte mindig. Lehet hogy sokszor miattam mert én kezdem és észre sem veszem...Olyan, mintha nem akarnék vele beszélni. Amikor erre gondolok az a reakciom hogy: "most nincs kedvem"....de miért? miért nincs? És miért van az is, hogy mikor beszélünk, akkor minden hülye dolog idegesít benne...? Hogy amik eddig is idegesíthettek volna, de nem tették mert a szerelem elnyomta, de most csak idegesít, felhúz és bosszant. Nincs kedvem vele beszélni. Mintha az egész lényem tagadná a vele kapcsolatos dolgokat mert úgy érzni hogy máskülönben fájdalom érné. Lehet hogy haragszom rá? Én nem tudom. Ha arra gondolok hogy mi van ha meguntam és már nem szerelemből hanem megszokásból vagyok vele, akkor előnt a félelem. A félelem de miért azt nem tudom. Azt hiszem attól félek, hogy mi tőrténne akkor ha ezek a gondolatok igazak lennének és már nem lenne része az életemnek. Ilyenkor arra gondolok hogy úristen de hisz annyi mindenen átmentünk és megszoktam h velem van és mi lesz ha nem...azt hiszem itt van a kutya elásva. Hogy megszoktam. Valamelyest már megszokás az egész és én attól félek csupán hogy mit kezdenék magammal, ha szakítanánk...Mindig avval nyaggat hogy nem mondom:"szeretlek"...néha már csak azért nem akarom mondani mert ő evvel nyaggat, néha pedig azért mert nem tudom kimondani. Vagy azért mert félek valamitől, vagy mert haragszom rá, vagy mert nem lene igaz...amit el sem tudok képzelni...Annyira jó lenne ha rájönnék végre. Azóta van mindez mióta elment pestre. Kevés dolog van ebben az életben amit annyira gyűlölök mint ezt az egész pest dolgot. De komolyan. Néha üvőlteni tudnék, hogy elég lesz már, legyen vége. De nem lesz, ezért próbálok tovább menni. Az a baj, hogy idejét sem tudom mikor volt olyan, hogy ő meg én...sztem szeptember óta nem volt iilyen. Mindig van ott valaki más is aki direkt vagy nem de összekuszál mindent. Nem beszélgetünk...mostanában alig beszélgettünk...ő meg olyan más lett mióta pesten van...egy rózsaszín ötlet sem, egy cseppnyi romantika sem...semmi..még a valentin napot is elfelejtette...és azt sem tudtuk együtt tőlteni. Elegem van ebből az egészből. Mióta elment, azóta annyi minden ment tönkre...a sex, a kettesben töltött percek, a romantika meg minden....minden tönkre ment...és avval h ülök és bőgök mint egy nyafogós attól nem fog visszajönni...Amikor úgy volt h rékáékhoz költözik akkor is belémnyilalt valami. Nem az öröm volt és ezen meglepődtem, hogy miért nem tudok neki örülni. Hát azért nem mert attól neki talán jobb lesz de nekünk nem...attól se ha endinél lakik, attól sem ha rékáéknál és attól sem ha koleszba megy...attól végképp nem...Néha úgy érzem magam mintha csak rinyálnék...de most tényleg? Én nem...csak annyira tönkrement az egész és annyira....néha csak úgy érzem...nem is tudom, talán mint akit elhanyagoltak..Nem körülöttem folyik a világ, persze hogy nem..de néha, csak néha olyan jó lenne ha mégis. Csak pár percre...órára...tudom h vannak fontos dolgok az életében de...végignézek magamon és azt látom hogy annyi mindent elszalasztottam h inkább vele lehessek és ez nem lenne baj míg úgy érzem megérte...A baj akkor van amikor azt érzem, hogy a rohadt életbe is de miért van ez így...miért jöttem én fel Pestre?. MIért ábrándoztam erről meg arról?...rózsaszín dolgokról amik ha jobban megnézem hiú kis ábrándok. Azt hiszem csak besokaltam, sok mindenért haragszom, és ezekért jócskát őt hibáztatom, a többiért magamat...nem tudom mi lesz így...most előszőr nem tudok válaszolni a kérdésre hogy szeretem e...A tudatalattim haragszik, besokalt és lankadatlanul tagad, elutasít minden olyan érzést ami vele kapcsolatos. És mi marad a helyén? valami üresség amihez nem nyúlok hozzá....pedig lehet hogy jobb lenne...jobb lenne?