MyDay

Vannak pillanatok, amikor eszembejut, hogy ez olyan filmbe illő jelenet, vagy le kéne írni. De mire ideérek, már el is szállt az ihlet. Tegnap olyan rosszul éreztem magam:S nem tudom mi lelt. Mintha valami miatt nagyon ideges lennék és félnék. Pedig nem történt semmi aznap. Persze a fejemben mindig születnek újabb és újabb gondolatok amikkel először nem foglalkozok, csak akkor mikor valami rossz érzés kerít hatalmába és rájövök, hogy tudatalatt valami hülyeséggel idegesítem magam. Mondjuk félek a suli miatt, mert szeretnék jól teljesíteni. Egyrészt az ösztöndíj miatt, másrészt meg azért mert szeretném ezt a pár évet becsülettel elvégezni. Idáig sikerült is, minden klappol de a holnapi zh-tól tartok, de nagyon. Majd meglátjuk mi lesz. Végre találkoztam Petrával, és örülök mert nagyon jól éreztük magunkat. Mit nem mondjak, jól bevásároltunk:) féltem, hogy nagyon haragszik rám amiért sokszor lemondtam a találkát. Vagy azért mert Pestre mentem, vagy mert úg éreztem inkább Barnával tölteném azt a kis időt. De most megfogadtam, hogy amikor itthon vagyok hétvégén akkor szombaton délutánonként találkozni fogunk. Ha nem is sokáig, de legalább dumálunk meg fagyizunk egyet. Rájöttem, hogy az ember, ha dühös valakire akkor avval magának is árt. Igazából van valaki aki sok mindennel tud bosszantani. A személyiségével, a viselkedésével és a tetteivel....szinte bármikor hallok róla, csak dühös vagyok utána. De evvel csak magamnak ártok, erre már rájöttem. Csak félek egyszer odáig jutok hogy pofonokat fogok osztogatni vagy kiabálni fogok. Hát remélem azért még jóval előbb megoldódik minden. Egyenlőre inkább kimentem magam az effajta gondolatok alól, hogy ne is dühítsen fel. Bár ez nem olyan egyszerű sokszor. Na mindegy. Nem tudom mi dühít sokszor jobban. Az amit tesz, vagy az hogy tétlenül kell nézzem. Mert mondhatni nem az én dolgom, csak épp belefojok a dolgokba...hajjajj...Szeptembertől aztán megint egyre "jobb" lesz minden. Ha Barna koleszba megy akkor 2 hetente fogunk találkozni. Ugye milyen jó? pfff...néha teljes biztossággal állítom, hogy nem baj. Nem baj, hogy kevesebbet látom, de legalább jobb helyen lesz és kiegyensúlyozottabb, jobb kedvű lesz...ilyen ritkán van. Gyakrabban van viszont mikor bőgni tudnék, hogy nem lehet igaz. Eddig se tudtunk olyan hű de sűrűn találkozni de most aztán végképp nem fogunk. Szeretném azt hinni hogy én vagyok a pesszimista de valamiért úgy gondolom hogy inkább realista vagyok mikor azt mondom hogy ez az egész egy jó szar ügy. És bár tényleg sokat fejlődött meg öregedett a kapcsolatunk az elmúlt hónapok alatt, de ezek a dolgok sokszor már elviselhetetlenek voltak, fájdalmasak. Vannak persze pozitív és boldog emlékeim. Nem mondtam hogy az egész rossz volt. Csak azt mondom hogy amíg ez hasznos is volt, nem csak fájdalmas, addig a következő év inkább fájdalmas lesz, semmint hasznos. Mert így hogy hetente, vagy kéthetente 1-2 napot együtt töltünk úgy már megszoktam és belerázódtunk. De azt hiszem nem fogom tudni elviselni ami szeptemberben jön. Nem akarok nyafogni, meg sopánkodni. De ha eszembe jut mennyi könnyet ejtettem ezért, mennyire rossz volt az elején akkor rohadtul félek attól ami még ennél is roszabb lesz. Persze ezeket nem mondhatom ki hangosan, mert akkor egyből le vagyok hurrogva, hogy miért így állok hozzá. Hát azt mondom, hogy nem érdekel milyen vagyok. Mert nem tudok hozzá jó képet vágni és vigyorogni mikor bellül teljesen más érzések tombolnak. Nem fogom álomképekbe ringatni magam. Ha éppen gödörben vagyunk akkor nem mondogatom hogy semmi baj, meg nem állok hozzá negatívan. Hanem körülnézek abban a rohadt gödörben és megnézem, hogyan tudnék kimászni onnan. Nem áltatom magam avval hogy nem lesz semmi baj, mert biztos hogy lesz. És nem azért mert én most azt mondom, meg úgy állok hozzá, hanem azért mert ha joban belegondolok látom hogy nehéz lesz és lesznek akadályok. Nem áltatom magam, de reménykedem...ez az ami megmarad nekem. Hogy remélem a legjobbakat. Nehéz lesz tudom. Néha telefonon is nagyon nehéz kommunikálni. Függetlenül attól, hogy mennyi ideje nem találkoztunk, tudunk vitázni, veszekedni vagy bármi mást ami rosz. Sokszor elég ha egyikünknek rossz kedve van és máris átragad a másikra, vagy vitázni kezdünk. Egyszerüen csak nehéz. mert amíg személyesen megölelnéd a másikat és 2 percig tartana a probléma, addig így telefonon gyötörjük egymást 10 percig, majd még pár napig. Épp a múlthéten volt hogy 3 napig egyfolytában rossz kedve volt. Ingerült volt, durcás és ilyenkor bár nem veszi észre de teljesen máshogy beszél velem is. Előszőr sajnáltam amiért nem lehetek vele, aztán már dühös voltam amiért nem mondta el miért, de az ostor vége megint rajtam csattant. Bezzeg ha én azt mondom semmi, meg nem beszélek akkor kapok egy kiadós fejmosást, hogy miért nem tudom normálisan elmondani, meg ha nem mondok semmit akkor nem lehet rajta segíteni. Szóval mérges voltam és nem volt kedvem beszélgetni vele. Ezt az érzést kimondottan utálom. Másrészt szomorú voltam, mert ha van valami baj és inkább megtartja magának, akkor az a köztünk lévő dolgokat is minősíti. Kimondom kerek perec, hogy az bántott, hogy nem modta el mi a problémája. Ráadásul még úgy is beszélt velem néha hogy semmi kedve velem társalogni és nem kiváncsi rám. Egyszóval félek, mi lesz ezután. Hogy sírok mert mérges vagyok, sírok mert bánt, vagy mert szomorú vagyok...sírok, de bár ne tenném...deez itt mind titok...magamban tartom mert ha kinyitom a szám akkor....valószínű kijön minden...de ennek ellenére rossz hogy nem tudjuk megbeszélni....vagy az hogy nem lehet róla beszélni? nemtudom....