Imádok szerelmes lenni, szeretni és boldogságot okozni....imádom a romantikát, az édes pillanatokat, a nevetést, az ölelést....vagy csak egy pillantást....
Ez egy része a személyiségemnek..és megint jól megjártam vele...Nem tudom, hogy tényleg én vagyok ennyire bolond, hogy már másodszor törik össze a szívem? Mért van az, hogy beleszeretek egy olyan emberbe, akit elragad mellőlem az élet, és kiderül az egész amiért dolgoztam, amiért mindenem odaadtam az nem ért semmit mert az egyik fél végül feladja?
5 év...és most új fejezetet kell nyissak...el kell indulnom egy új fejezetbe, amit nem ismerek..jönnek új szereplők de maradnak sokan a régiekből...de az egyik főszereplőt elvesztettem mert úgy döntött ezentúl csak mellékszereplő lesz...
Nem akarom, hogy sajnáljanak vagy hogy avval jöjjenek az emberek, hogy mennyire szemét, hülye hogy elhagyott....stb. stb. Senki ne mondjon semmit, mert úgy érzem haszontalan és fel sem tudják fogni igazán, hogy mennyire fáj ez nekem...senki nem lát bele a szívembe, hogy mennyire szerelmes vagyok, mennyire kétségbeesett és szomorú...
Nem fogom mondani vagy kimutatni...de pokolian nehéz. Magamnak kell felállnom a földről és elindulnom előre. Minden nappal könnyebb picit. A legnehezebb mosolyogni és jó kedvűnek lenni...nem mutatni hogy fáj, és nem átadni magad az érzéseknek.
Mennem kell tovább, mert egy új élet van kialakulóban és nekem el kell fogadnom....sőt, az élen kell menetelnem és alakítanom a részeket.
Egyenlőre nem tudom elképzelni hogy más fiút szeressek, csókoljak, öleljek...de azt hiszem van időm. Most teszem amit tennem kell és időt adni a szívemnek, hogy újra összeszedje magát és egyszer újra tudjon bízni....
Soha nem képzeltem el, milyen lesz nélküled mert minden egyes kis célomban, tervemben ott voltál valahol, akár egy apró darabkában is....de most nem nem harcolsz tovább...nagyon hiányzol...bár megölelnél és azt mondanád, minden rendben lesz...bár csak úgy lenne minden mit álmomban, ahol eljössz minden éjjel és úgy csókolsz, hogy elolvadok....de minden reggel kegyetlenül fel kell ébrednem és rájönnöm, hogy nem fogsz eljönni...te csak mész és mész...egyre távolabb....itt hagysz és vissza sem nézel.
de csak azért is mosolyogni fogok....még ha belehalok akkor is azon leszek hogy mosolyogjak és összerakjam mindazt amit összetörtél bennem....a szépet pedig elrakom egy fiókba, hogy ha majd nem fog fájni akkor elő tudjam enni és boldogan emlékezni rájuk...
