Csalódás... Úgy gondolom, hogy minden ember életében eljön az a pont,
amikor csalódik valamiben vagy valakiben.
Ahogy a nagyok mondják, az ember egyfolytában bízik valamiben...
leginkább abban, hogy egyszer kiderül az egész egy nagy tévedés,
egy rossz álom. De felébredünk, és azon kapjuk magunkat, hogy ez a való világ...
és itt kell helyt állnunk. Mindenki csalódott már az emberekben,
a barátjában vagy a szerelmében!!! Igaz csak abban tudunk csalódni,
akit nagyra értékeltünk, bíztunk benne, felnéztünk rá, anélkül,
hogy közelebbről is megismertük volna. És ilyenkor jön a kérdés, ki a hibás?
Én, mert megbíztam benne vagy Ő, mert jól játszott? A válasz egyértelmű...
Ekkor ketté tör a fájdalom, összeomlasz, romokban hever az önbizalmad,
ki sírod a két szemed és nem érdekel senki és semmi... T
udod, hogy te őszintén játszottál, tiszta érzéseid voltak iránta,
de mindez ellenére becsapott, magadra hagyott, pedig te akartad őt,
elfogadtad amilyen, és most szenvedsz a hiányától, csak rá gondolsz,
és minden vágyad az, hogy a tied legyen!!!
Aztán megfogadod, hogy többé nem viselkedsz így,
nem követed el azokat a hibákat, körültekintő leszel,
és nem hagyod becsapni magad. De meddig?
Elzárkózhatunk a világ elől, nem ismerkedünk,
magányosan élünk és szenvedünk az egyedüllét miatt,
talán így kikerül a csalódás...
Csakhogy így eluralkodik rajtunk a szomorúság,
pedig nekünk embereknek a boldog élet a célunk.
A megoldás az, hogy belevágsz újra, kockáztatsz,
megpróbálsz bízni újra és újra, természetesen a rizikóval együtt,
hogy megint összetörik a lelked, de megéri,
mert előbb-utóbb vagy visszakapod Őt, vagy eljön az a személy,
aki tényleg a tiéd, a biztonság, a szerelem...
