Azt hiszem nincs más megoldás. El kell mondanom mindent, de tényleg mindent. Nem várom el, hogy utána csoda történjen, egyszerűen csak ki kell mondjam a szavakat amik nyomasztanak, amiket eddig lenyeltem.
Tudod, mielőtt beléptél az életembe minden olyan sivárnak látszott. Nem igazán voltam a legjobb formámban. De onnantól kezdve, hogy találkoztunk, minden fordult egyet. Olyan fura boldogságérzet járt át. Mármint olyan érzés, mikor hosszú idő után rájössz, hogy milyen jó játszani, élni, érezni. Szóval nem az van hogy túlzok, csak tudod, segítettél abban hogy végre felébredjek. Hozzád képest én olyan vagyok mint egy tanuló. Semmit de tényleg semmit nem tudtam, hogyan csináljak. Nem tudtam, hogy melyik szavammal vagy tettemmel mit közvetítek, mit fejezek ki neked. Hogyan kellene csinálni és ezt te hogyan érted. Épp ezért volt az hogy mindent amit tettem vagy mondtam, az máshogy jött le neked, mint amit én valójában éreztem.
Tudod hazudtam neked. Bár magamnak is. Emlékszel mikor először mentem át hozzád? Akkor tényleg nem terveztem semmit, nem merengtem el a jövőben. Nem gondoltam tovább, hogy ebből lehet bármi más, több. Akkor csak mentem előre, mert újból érezni akartam, érezni hogy élek, hogy kellek....egyszerűen csak tudtam hogy jól fogom érezni magam. Nem vártam tőle többet mint ami valójában volt, és épp ettől volt szuper az egész alkalom. De aztán folytatódott az egész. Tudod én örültem neki. Nem csalódtam volna, ha nem így történik, de örültem, hogy nem ért véget. Tudod mi volt az egészben a hazugság? Az én hazugságom....hogy nem akartam többet. Mert ezt mondtam, de az a helyzet hogy ez nem igaz. Az igazság az, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy az egész folytatódni kezdett, én többre vágytam. Az elején hittem, hogy te is, bár sokszor nem tudtam dolgokat hová tenni. Végül egy idő után rájöttem....eltelt pár hét mire rájöttem, hogy mi nem fogunk előre lépni. Akkor kezdett derengeni, hogy te nem akarsz többet. De ettől én még reménykedtem. Tudod nem mondtunk ki semmit, így nem éreztem azt hogy lenne egy fal amit soha nem tudok áttörni. Ezen játékszabályok szerint tehát folytattam veled, legbelül pedig arra vágytam hogy egyszer majd lépünk...lépünk egyet előre.
Vártam de nem történt meg és egyre inkább őrjítőnek éreztem a helyzetet. Mert ahogy telt az idő, úgy változott bennem ez az egész. Nem tudtam mennyit szabad éreznem, mennyire bízhatok meg benned, hogy vajon én is csak egy játék vagyok a sok közül vagy...vagy nem tudom. Végül elhatároztam magam és megkérdeztem. Mint már mondtam, az vezetett ide, hogy megismerkedtem valakivel. Az a helyzet hogy nem zárkóztam el előle, mert úgy gondoltam, hogy ha te csak játszol, akkor az a másik valaki megérdemel egy esélyt. De aztán egy este után rájöttem, hogy nem akarok ebből semmit. Sem tőle, sem mástól. Tudod végig rajtad járt az eszem. Egyfolytában tűnődtem, hogy ez így nem mehet, én nem ilyen vagyok. Hogy ez az egész kettőnk között csak jelent valamit. Mielőtt beszéltem volna veled, átgondoltam hogy mit is akarok valójában mondani. Először azt kellett eldöntenem, hogy merre akarok lépni. Azt tudtam, hogy más nem jöhet képbe. Valamiért csak rád fókuszáltam. Nem voltam rajtad kívül senkivel...és innentől kezdve nem is akartam. Arra rájöttem, hogy bár kétségek között voltam, akkor is élveztem ezt a játékot ami volt. Hogy úgymond van valakim, de mégis szabad vagyok. Igen, azt hiszem itt volt az a pont, mikor úgy éreztem, hogy akarlak, de szükségem van erre a szabadságra is. Hát ekkor döntöttem úgy, hogy bárhogy legyen, most már meg kell beszélnünk.
Akkor és ott, az a beszélgetés hozott nekem hideget és meleget egyaránt. Jó volt hallani, hogy nem játszanál velem, és nincs rajtam kívül más. Ezt úgy fogtam fel, hogy azért többet számítok neked, mint a semmi. A hideg az volt hogy nincs esélyem továbblépni. Vagy ez a játék marad, vagy semmi. Akkor azt mondtam neked, hogy rendben van. Azt mondtam, hogy jó lesz nekem ez így. Pedig nagyobbat nem is tévedhettem volna. Akkor is hazudtam. Magamnak aztán neked. Tényleg azt gondoltam, hogy menni fog. Mert miért ne menne? De abba nem gondoltam bele, hogy bármennyire is igyekszem, nem tudom szív nélkül játszani ezt. Nem tudok nem érezni. Reflexből nyomtam el minden fajta érzést, mert tudtam, hogy ha nem teszem akkor átlépem a határt és onnan már nincs vissza út. Ment egy ideig, de sokáig ezt sem lehet húzni. Nem tudsz sokáig érzéketlen maradni. És egyik pillanatról a másikra elkezdett minden a feje tetejére állni és egyre csak romlott. Azt éreztem, hogy minden elnyomott érzésem fel fog törni, hogy nem tudom ezt így tovább csinálni. Egyszerűen a végén már fogalmam sem volt róla, hogy mit is érzek egyáltalán. Hogy tényleg többet érzek, vagy csak az elnyomás miatt furcsa az egész? Hidd el, totál össze vagyok zavarodva.
Viszont most már tudom. Sajnálom az egészet, de nem hiszem hogy be tudom tartani a játékszabályokat. Nem hiszem hogy tudok továbbra is szív nélkül játszani. Nem bízom benned, nem tudom mit hihetek el neked, nem tudom mit érzel....de talán már mindegy is nem igaz? Mert annyi világos nekem hogy nem kapok esélyt tőled az előre lépésre. Így aztán nem adok neked ezzel más kiutat csak a búcsúzást....igaz? Nem mondom, hogy szerelmes vagyok, hisz nem ismerlek még annyira....egyszerűen csak többet érzek, mint amit ez a szituáció elbírna. Azt kívánom, bár ne kellene még elköszönnöm tőled. Több, mint hiányoznál....De sajnos csak annyit tehetek, hogy mindezt elmondom neked. Hogy elköszönsz vagy maradsz az már rajtad múlik. Mert én nem kényszeríthetlek rá hogy többet érezz, mint amit most érzel....egyszerűen elfáradtam a játékban, az érzések elnyomásában....feladom a játékot és a kezedbe adok mindent. Eldobod vagy megtartasz?
