Minden ami elkezdődik véget is ér egyszer. A boldogság nem végállomás hanem csak egy megálló az életben. Mielőtt nekikezdtem volna az írásnak, elolvastam azt a hátrahagyott szép emléket, amit pár hete írtam. Tudtam hogy egyszer eljön az idő mikor kicsit megfacsart szívvel ülök a gép előtt és szomorkodva keresem a választ a miértekre. Vártam hogy lelket öntenek belém a saját szavaim. De azt hiszem a megoldás én magam vagyok. El kell engednem a rosszat. Ennyi az egész, mégis a legnehezebb dolog. El kell engednem egy embert, akit nagyon megkedveltem. Azt hiszem mi lányok hajlamosak vagyunk néha rózsaszín ködben járni és nem észrevenni a jeleket. A jeleket, miszerint nem egy hosszútáv kapcsolatnak nézünk elébe. Ki ne képzelte volna el a jövőjét egy fiúval akivel jól érzi magát és egyre jobban kedveli? Ilyenek vagyunk. Első randi után egyből az álmodozás. Mert van amikor a szívedre hallgatsz, mész utána, mert boldoggá tesz. Aztán mikor az eszed belép a képbe, és megmutatja a fájó, ám annál nyilvánvalóbb tényeket, akkor jön a szívfacsaró érzés. Na meg persze a kérdések sora: "Miért?"...Miért nem kellek? Miért játszottál velem? Miért voltál velem? És én mért voltam ennyire buta?
Ezekre a kérdésekre nem fogsz választ kapni. Túl egyszerű lenne. Ha visszagondolsz talán rájössz hogy nem ígért semmit. Rájössz, hogy nem használt ki, csak épp nem akart többet adni. Van amikor ezek nem igazak és a dolog már már túlontúl is borzalmas és egyáltalán nem egyszerű.
Ennek így kellett lennie. Meg kellett történnie, akkor is ha jó volt, akkor is ha fáj, akkor is ha te nem így képzelted, akkor is ha nem akarod hogy vége legyen. Hidd el, hogy nem mindig rajtad múlik, hogy mikor lesz vége. Ha valaki nem akar többet, nem akar téged, akkor nem szólhatsz bele. A legtöbb amit tehetsz hogy megpróbálsz megbocsátani. Megbocsátani neki, és legfőképp magadnak. Ha ezt el tudod fogadni, ha el tudod engedni a negatív dolgokat akkor szabad leszel.
Az eszem és a szívem szüntelenül vitáznak. A szívem kérdéseket tenne fel, hallani akarja a válaszokat. Míg az eszem tettek és cselekedetek képét tárja elém, ezzel válaszolva meg a kérdéseket. De ez fáj, és rossz.
Az eszem tudja, hogy volt értelme. Volt valami amiért el kellett hogy jöjjön értem. Tudom mi járt a fejemben és a szívemben a találkozás első perce előtt...és éppen ezért tudom hogy megérte. Ott vannak a szép emlékek. Ott vannak a megtanult dolgok, a tapasztalatok...
A szívem viszont gyászol, ha kifejezhetem magam így. Gyászol egy kicsit mert érzett. Minden nappal egyre több érzelem töltötte meg. Ezeket viszont most el kell engednie...hát ezért szomorú.
Szív és ész. Talán hamarosan megbékélnek egymással....én már várom a percet...az új első pillanatot.
