Itt ülünk egymás mellett. Annyi mindent tudnék mondani, de egyszerűen nem megy Olyan mintha, hirtelen megnémultam volna. Tudom mit kellene mondanom, de nem vagyok rá képes. Ahogy mellettem ülsz, hirtelen minden erőm elszállt. Azt kívánom, bár ne kellene megszólalni. Ülhetnénk csak úgy egymás mellett. Maradhatnánk itt a csendben még egy kicsit. Tudod, úgy fáj a búcsúzás. Aztán ráveszem magam hogy az arcodra nézzek. Nézem ahogy üres tekintettel, kissé zavartan magad elé bámulsz. Nem találod a szavakat és nem is nagyon érted, hogy mit keresel itt. Azt hiszem, nem is akarsz itt lenni. Fáj, hogy téged nem érdekel. Fáj, hogy annyi minden ér véget másodpercek alatt. Hogy tudod ezt végigcsinálni? Hát itt vagyunk, nyertél, én vesztettem. Cinikus mosollyal azt mondod, nincsenek nyertesek és vesztesek. Mond, miért háborít fel mikor azt mondom, neked ez csak játék volt? Hisz nincs igazam? Mond, hogy többet ért mint amit az arcodra kiűlni látok. Mond, hogy eszedbe fogok jutni még a jövőben. Bár nem tudom, hogy hinnék e neked. Valószínű, hogy nem.
Tudod sokat győzködtem magam, hogy elmondjak neked mindent. Úgy gondoltam megértenéd. Talán még érne is valamit. De aztán belenézek a szemeidbe. Itt ülsz mellettem és én arra gondolok, hogy mennyire nem érdemled meg. Semmit nem akarok mondani, mert csak nekem ér valamit. Csak annyit mondok neked, hogy tudom miért köszöntél be az életembe és azt is hogy mi értelme volt. Azt is mondtam, hogy sokat változtam pozitívan. Tudod csak ennyit mondtam, bár még rengeteg dolog van bennem. Nem érdemled meg, hogy megköszönjem. Nem akarok haragudni, de még is dühös vagyok. Úgy érzem így könnyebb. Könnyebb haragudni rád, pedig ez nem vezet sehová. Pár perce ültem be melléd, de mégis úgy érzem, elfogyott minden mondanivalóm. Megnémítasz. Megnémít a félelem. Tudom, hogy fájni fog, de mégis kérdezek. Tudom, hogy féjni fog, de akkor is hallanom kell a választ. Nem azért mert akarom a fájdalmat. Azért teszem, hogy minden lehetséges módon ellökjelek magamtól. Azért teszem, hogy egy utolsó fűszálat se hagyjak a szívemnek, amibe kapaszkodni tudna. Nem akarom hogy a remény akár egy picit is megüljön bennem. Mindent el kellett követnem, hogy tudjam, ennek tényleg vége és muszáj lezárnom. Tudod, itt ülök melletted és égetnek a szavaid. Érzem, hogy téped ki a szívem a helyéről.
Azt mondják gazdagabb aki szeret valakit. Hogy ezáltal mennyivel több az ember. Tudod, én rengeteg alkalommal kívántam azt, bár ne éreznék semmit. Bárcsak tudnék érzések nélkül játszani. Még többszőr azt kívántam, bárcsak velem akarnál lenni, bárcsak több lehetnék, elég arra, hogy esélyt kapjak.
Tudom, hogy soha nem is volt esélyem. De itt ülsz mellettem és azt szeretném mondani, ne menj el. Bele akarok nézni a szemedbe és azt mondani, hogy maradj velem. Aztán hallgatom, amit mondasz. A szavaid elérik a szívem és egyszeriben összefacsar. Úgy érzem menekülnöm kell. Kiabálnék, nem kapok levegőt. Aztán megnyugszom és kikapcsolok. Kikapcsolom a szívem és csak az eszem működik. Vele jól el tudsz beszélgetni. Odafent nincsenek érzelmek. Kikapcsoltam mindent, mert félek, nem tudnék viselkedni. Félek, hogy sírnék. Te pedig nem érdemled meg, hogy lásd. Nem érdemled meg, hogy megalázz.
Tudod, milyen itt ülni? Érzed egyáltalán, milyen lehet a másik oldalon állni, nézni ahogy a másik elmegy? Néha azt hiszem, fogalmad sincs, hogy gázolsz át embereken. Néha úgy érzem, így védekezel. Te nem ilyen vagy. Egyszer összetörtek és azóta szükséged van arra, hogy mindig te nyerj. Nem akarsz többet a másik oldalon állni. Egy burokban élsz és senkit nem engedsz be. Ha tudod, hogy mennyire fáj, akkor miért teszed? Dühből? Haragból? A harag nem vezet sehova. Engem egyszer majdnem teljesen felőrőlt. Hónapok, évek alatt. Nem tudtam elengedni. Tudod, hogy sikerült? Úgy hogy beengedtelek a szívembe. Az hogy kinyitottam valaki előtt az ajtót egy jobb dolog miatt, úgy szállt ki belőle minden gyűlölet. Hát ezért gondolom, hogy neked kellett jönnöd. Nem másnak, nem máskor. Fáj, de azt hiszem most nem fogok a haragba menekülni. Azt hinnéd, a harag jobb, mert nem fáj. Nem okoz olyan fájdalmat mintha simán csak elfogadnád és szépen lassan hagynád elmúlni. Nem akarod hogy fájjon, és könnyebb haragudni. De ez nem így van. Mert az idő segít a fájdalmakon. A harag viszont egyre csak gyűlik és soa nem tudsz tőle megszabadulni. Csak akkro ha végre kiszállsz abból a burokból. Nem akarok rád haragudni, és talán nincs is miért. Nem voltál teljesen őszinte, én sem voltam az. Mindenki hazudott. Nem foglak teljesen elfelejteni, mert szeretném, ha mosolyogva emlékeznék. Nem fájdalommal, dühvel vagy reménnyel. Hanem egyszerűen csak mosolyogva továbblépni.
Azt kívánom neked, hogy legyen egyszer valaki az életedben, akinek meg mered mutatni magad. Jöjjön valaki, akit igazán szeretsz és ki mersz bújni a kis csigaházadból. Remélem egyszer azt fogod kívánni, hogy az a valaki tényleg megismerjen téged. Mutasd meg a lelked. Vetkőzd le a félelmeid. Mert ha találsz valakit aki mellett biztonságban érzed magad csigaház nélkül, és nem érzed úgy, hogy mindenáron nyerned kell, akkor szerencsés vagy. Szerencsés vagy és annál gyönyörűbb érzés nem is lesz soha az életben. A mi szerepünk ennyi volt egymás életében. Nem is kívánom már, hogy bárcsak máshogy alakult volna. Minden így volt jó. Elválnak útjaink. Én pedig ezekkel a sorokkal kívánok jó utat neked.
Néha úgy érzem nem tudok tovább menni. Fárasztó a fájdalmakon felülkerekedni és megpróbálni mosolyogni, boldognak lenni. Vannak pillanatok, amikor nagyon fáradtnak érzem magam. De megyek előre mert bíznom kell. Hinnem és bíznom kell. Nem hittem benne, hogy bárki ki fog húzni a gyűlöletből, de tévedtem. Így már tudom, hogy ott van az a pilanat a jövőben, amikor megint minden változni fog. Tudod, ami nem ől meg az megerősít. De ne akarj mindig nyerni....Mert ezáltal rengeteg széptől, mosolytól és jótól lököd el magad.
Nehéz nem haragudni. Érzem, ahogy minden energiám leszívja ez az egész. Ha tudnád, hányszor gondolok rád. Érzem, hogy idővel egyre kevésbé fáj. Néha nagyon hiányzól. Szeretnák írni neked, mesélni. Szereznék megint viccelődni, hülyülni. Tudod, ez feltőltött engem. Nem volt komoly, vagy érzelmes. De jó volt, mosolyt csalt az arcomra, feltőltött. Akár egy barátokkal eltőltött óra. Azt hiszem ez hiányzik.
Muszáj elengednem mindent. Meg kell bocsátanom neked. Azt hiszem magamnak is. Ha sikerül, akkor minden rendbe fog jönni. Fáj érezni, gondolkodni, elengedni, hiányolni. De ahogy ültem melletted, egyyszer csak azt mondtam, semmi baj, túl leszek rajta. És így is lesz. Idő kell, de menni fog. Pár nap, talán hetek. Kell egy kis szünet. Szóval nem mondom, hogy ég eled. Nem mondom, mert nem tudom, hogy mit hoz a jövő. Egyelőre csak elköszönök tőled egy időre. Amikor ott voltam veled, nem mondtam, mert nem hittem hogy megérdemled. De köszönök mindent. Tudd, hogy ha visszamennénk az időben, akkor is újra megtenné mindent. Nem azért mert szeretném, ha összetörné valaki a szívem újra és újra. Nem. Hanem mert mindent elfogadva, harag nélkül, mosollyal az arcomon már látom. Látom mennyi mindent kaptam, mennyi mindenben változtam, mikbe kezdtem bele és mikre jöttem rá magammal kapcsolatban. Szóval baromira fáj, de már látom. Látom, hogy el kell köszönjek....
Bízni és hinni próbálok. Így ha egyszer még találkozunk, vagy beszélünk akkor annak ott lesz az ideje. De addig is búcsúzom. Minden jót.....
