Jó lenne belenyúlni a fejembe és kivenni az a sok gondolatot, majd kirakni egy asztalra és szépen lassan sorba rakni, kérdéseket felrakni és megválaszolni, hogy aztán szépen rendben visszarakhassam őket....és ne érezzem azt hogy az égvilágon nem értek semmit. Nem értem, hogy mi miért történik és mit miért tesznek egyesek körülöttem. Lehet hogy sokszor az agyam szüli a kétes, negatív elméleteket. Lehet azért teszem mert nem bízok az emberekben és a legrosszabbat kell feltételeznem, hogy később ne csalódjak akkorát. Egyszer már becsuktam a szemem és vakon hittem valakiben nagyon hosszú ideig, de később olyan rettenetes fájdalommal járt, hogy nem akarom még egyszer érezni. Mostanában várom a jeleket, megerősítést, hogy merre menjek és főleg azt hogy merre ne menjek. Talán annyira félek a hibázástól, a fájdalomtól, hogy nem vagyok képes reálisan gondolkodni. Tudom, hogy nem minden fekete vagy fehér, hanem van köztes állapot is. Tudom, hogy nem kell mindig a legrosszabbat kinéznem emberekből, vagy a tetteik mögött meghúzódó gondolatokból. De nem megy. Biztos van amikor igen, de most nem megy. Ma azt az üzenetet kaptam, hogy minden csak addig tart, amíg igazán jó. Ha valami véget ér, akkor ne büntetésként fogjam fel, hanem valami jobb, valami új kezdeteként. Tudjátok, én mindig baromira hittem a szerelemben. Annyira egy bolond romantikus lány voltam. Oké, talán ennek az oka az is lehetett hogy tinikorban összejöttem egy fiúval és rettenetesen szerelmes voltam. Úgy tűnt hogy semmi gubanc nincs ezen a világon. Persze a párkapcsolati gondok is lehetnek épp olyan rosszak, mint a "mért nem hív fel?" vagy "vajon tetszem neki?" kérdések...főleg amikre az ember nem kap választ, vagy nem azt a választ amit szeretett volna. Kemény ez az egész pártalálási dolog. Az a része, amikor találkozol valakivel és ismerkedtek...na az még keményebb. Nem azt mondom, hogy nem jó, félre ne értsetek. Én csak azt mondom hogy nehéz. Nehéz elsőre belevágni és még nehezebb ötödszőrre vagy tizedszerre belevágni. Először azért mert új és nem tudod hogyan működik, aztán sokadjára már azért mert félsz hogy megint összetörik a szíved. Nem hiszem hogy minden ember kiismerhető. Nem hiszem hogy hetekkel vagy hónapokkal később ne tudnának meglepetést okozni az emberek. Vagy csak velem van így? Hogy naivan kialakítok egy világot magamban a kettőnk kapcsolatáról, legyen szó barátról vagy bárki másról, aztán egy idő után kiderül, hogy tévedtem. Tévedtem, mert neki nem teljesen azok az elképzelései kettőnkről, mint nekem. Nem az a baj ha máshogy érti, máshogy képzeli. Akkor baj, ha kevesebbnek gondolja, kevésbé fontosnak a maga számára, mint amennyire számomra fontos. Mit tesz ilyenkor az ember? Szarul esik minden bizonnyal. De megpróbálsz rajta változtatni vagy feladod az egészet? Esetleg folytatod úgy tovább, ahogy eddig, mit sem törődve azzal hogy a másik nem ugrana érted, ahogy te tennéd meg ő érte? Igazából kezdem elveszteni a hitem a szerelemben. Létezik ilyen? Kezdem azt képzelni, hogy az a fajta szerelem, hogy úgy szeretsz valakit, hogy az már fáj, talán nem is létezik többé. Vagy ha igen, akkor egyszerűen nem értem, hogy nekem miért ezt a fajta játékot kell játszanom? Nyilván kiléphetnék belőle. De vagyok annyira erős? Egyáltalán mitől félek? Kicsit elegem van már ebből a témából...
Emlékszem, hogy szakítás után milyen voltam. Egy részem kivirult, mert rengeteg teher lekerült a vállamról. Más részem viszont olyan volt, mintha egy mélységes, sötét verembe kerültem volna. Tudjátok, nem csak a fájdalom egy ember elvesztése miatt, hanem az a mérhetetlen gyűlölet is evett belülről. Minden egyes nappal egyre inkább arra gondoltam, hogy nem tudok másban megbízni. Hogyan bízzak meg valakiben akit alig ismerek. Hogyan jövök össze én bárkivel is. És mi lesz akkor ha szerelmes leszek? Elég sok időm volt ezeken gondolkodni. Hiszem, hogy ha az ember belülről meg van mérgezve és maga alatt van, akkor az bármilyen hihetetlen de látszódik a másik fél számára. Közel egy évig semmilyen kapcsolatba nem kerültem....szó szerint olyan volt, mintha taszítanám a férfiakat. És minden egyes alkalom még inkább megerősített abban a hitemben, hogy nem vagyok elég és nem vagyok elég jó, de legfőképp abban hogy nem tudok bízni. Minden bizalmam és hitem elvesztettem abban, hogy minden okkal történik és mindenért hálásnak kell lennem. Ki az aki tudott volna hinni a jóban? Aztán jött egy fordulópont, ott és akkor, amire én nem is számítottam és úgy éreztem nem tudok kijönni a sötétből. De tévedtem. Visszatekintve már értek bizonyos dolgokat. Akkor és ott, nem értettem. Azóta fél év telt el és rájöttem dolgokra. Valamiért az én utam egy szakasza véget ért számomra, majd utána, az a korszak amit én sötétségben éltem meg, azt pihenésre kaptam. Ennyi időt adott nekem az élet arra hogy lenyugodjak, megbékéljek és megtaláljam önmagam. Aztán ahogy mondtam, jött egy fordulópont. Találkoztam valakivel. Talán ezerszer mentünk már el egymás mellett. Talán ezerszer voltunk már ugyanazon a helyen, egy időben, de mégsem találkoztunk hamarabb. Így volt. Találkoztunk már, de mindeddig nem láttuk egymást igazán. Hanem ott és akkor, abban a pillanatban történt minden. Annyira szeretnék hinni benne, hogy ennek így kellett lennie és neki, pont neki kellett ott állnia és nem másnak. Annyira szeretnék hinni benne, hogy miattam jött el, azért hogy kirángasson a fénybe és összerakjon. Bárcsak előremehetnék egy évet az életemben, hogy visszanézhessek és azt mondhassam hogy most már értem. De nagyon sok mindenre még nem tudom a választ és lehet hogy ezek csak akkor derülnek ki, mikor már minden megváltozott. Tudjátok, én próbálok haladni ezen az úton. Annyira ismeretlen még és új. És az hogy bizalmatlansággal párosul, az nem tesz jót nekem. Itt van ez a srác. Hálás vagyok érte hogy megismerhettem végre. Mintha a sors csak arra várt volna, hogy ő mikor lesz szabad. Mikor leszünk mindketten szabadok...és akkor egymás felé terelt minket. Miért? Van valami oka, tudom hogy van. Nem lehet, csak miattam. Nincs olyan, hogy egy ember csak véletlenül lép be másvalaki életébe. Nem lehet csak az egyik félnek szükség. Olyan szükség, amiről még ők maguk sem tudnak. Olyan ez, mintha hosszú idő után észrevennéd, hogy abban a veremben amiből régóta próbálsz kimászni, amiben sötét van, hogy van valami amibe kapaszkodhatsz. Mintha valaki rád talált volna és lenyújtaná hozzád a kezét, hogy kihúzzon a fényre. Na ez a pillanat pont ilyen volt nekem. Nem gondolkodtam, egyszerűen csak megfogtam azt a kezet és felmásztam. Kijutottam a veremből és ezért nagyon hálás vagyok...tényleg. Az, hogy kijutottam a sötétségből, nagyon sok mindent vissza adott az életembe, de még többet a szívembe. Mintha valaki segítene leporolni a rád ragadt sarat és megtisztítana hogy újra ragyoghass. Annyi sötétben eltöltött idő után okkal kapaszkodom ebbe a kézbe még mindig. Okkal nem akarom elengedni. Mert a rengeteg kétely és félelem mellett megnyitotta nekem a világot, újra van önbizalmam és mindig tanulok valami újat. Kihúzott onnan, itt tart kint, de mégsem kapok egy mindent elsöprő szerelmet. Nem azért mondom mert bánom. Próbálok bízni abban, hogy azért történik így, mert előtte még tanulnom kell valamit. Vagy van más oka is? Van valami oka annak hogy én beléptem az ő életébe? Kell lennie nem igaz? Mi van akkor ha pont azért kellek én mert neki is meg kell tanulnia valamit? De hiába teszem fel ezeket a kérdéseket....még nincs itt az ideje a válaszoknak. Tudjátok nagyon félek tőle. Úgy értem, hogy nem nyílik meg igazán, épp ezért sokszor rá kell jönnöm, hogy talán félreismertem, vagy nem is ismerem igazán....épp ezért nem tudok bízni benne. Nem tudom, hogy jó irányba megyünk vagy rossz irányba. Lehet hogy éppen ezért másfele irányt vesznek a gondolataim és az érzéseim. Mármint mi van akkor ha én a bizalmatlanság miatt negatívan fogom fel azt amit tesz, megbántódom, pedig pont az ellenkezőjét gondolta? Mi van akkor ha félreismerem és ezért vagyok letörve azért amit tesz? Bízhatok benne? Vagy megpróbáljam egyáltalán, hogy megnyíljon nekem? Tudom, hogy nem akar....Nem nagyon értem őt....Hát ezért félek. Mert bármennyire is szeretnék bízni és bármennyire is hiszem a szívem mélyén, hogy nem akar bántani és őszinte velem, akkor is előtörnek a negatív gondolatok, hogy talán becsapott engem....és még mindig becsap. Hogy lehet ezt kiküszöbölni? Az, hogy a múltban vakon szerettem és bíztam, több év volt az alapja...de most? Most hogyan adjak bele mindent? Hogy tudnék bízni? Szavak....szavak kellenek....Persze ott a kérdés, hogy miért akarok harcolni? Miért akarsz harcolni? Ki az akiért és mi az ok amiért harcolni akarsz? Akarsz még ebbe a kézbe kapaszkodni?......Miért?.....Szereted őt? Vagy miért nem tudod elengedni azt a kezet?...Nem tudom....
