Néha az ember túlgondolja a dolgokat. Úgy értem, többet gondolkodik azon, hogy mit és hogyan kellene csinálni, mint amennyit kellene. Félünk bizonyos dolgoktól, félünk a szavaktól, amelyeket egy másik ember mondhat nekünk. A minap én is hezitáltam. Sőt, nagyon régóta hezitáltam valami miatt, amit végül olyan könnyen és olyan módszerrel tettem meg, amit el sem képzeltem. Egy szóval túlbonyolítottam a dolgot. És tudod mit? Maga a várakozás, a gondolkozás, a hezitálás és a sok elképzelés mind rosszabb volt, mint maga az a pillanat mikor az ember rászánja magát a tettekre. Rendben, gondolkodj rajta egy kicsit, rágd meg. De ne napokig. Felkészülsz a legrosszabbra, de ne engedd meg magadnak hogy rettegj tőle hosszú időn kereztül. Tedd fel magadnak a kérdést: jobb ez így, mintha a legrosszabb választ kapnád és úgy kellene tovább élned? Én nem hiszem....Mert lehet hogy összetörsz és fáj, de legalább tudod a választ. És tudod mitől különbözik ez az állapot a rettegésben való élettől? Hogy innen már tudsz tovább lépni. Gyászold amit kell, addig ameddig úgy gondolod hogy kell. De később el tudsz indulni egy új úton. Ne félj a dolgok elébe menni....
Egy kis baráti segítség és némi bor hatása kellett hozzá, hogy én is végül elengedjem minden félelmemet és határozott legyek. Nyílván ha egyedül vagyok akkor nem sikerült volna...vagy nem így. Jó ha az embert barátok támogatják :)
Nemrég még úgy éreztem hogy választás elé állított az élet. Kicsit úgy voltam vele, hogy minden összekuszálódik....valahogy nem láttam az okot, nem láttam, milyen döntést is kellene hoznom. Azt hittem nincs időm rá, hogy minden rendben alakuljon. Tévedtem...
Tudod, hiszek benne, hogy mindennek oka van. Mindenkivel akkor kell találkoznunk, amikor eljött az ideje. Mindenki okkal lép az életünkbe és hidd el, hogy megtanít nekünk valamit. Nem biztos hogy ezekre akkor jössz rá, mikor az adott személy még az életed része. Lehet hogy majd csak akkor tudod levonni a tanulságot mikor már elment. De annak is volt oka....mint mindennek.
Szeptember óta most érzem azt, hogy végre rájöttem dolgokra. Zután, hogy a szívem újra érezni és élni kezdett. Az elmúlt napok, hetek után a nagy zűrzavar végre összeállt. Most már tudom, hogy nem összezavarni akart a sors, hanem megmutatni azt amire szükségem van, és amire nincsen. Tükröt mutatott nekem...rákényszerített arra, hogy vizsgáljam meg az érzéseim és ismerjem meg önmagam. Egy új dolog felé vezetett...egy új, ismeretlen útra, melyet én elfogadtam...
Szentül hittem, hogy kapcsolatfüggő vagyok. Talán van is benne valami. 15 évesen mentem bele egy kapcsolatba, ami évekig tartott. Végig kísérte a tinikorom. Egy biztonságos, szerelmi kapcsolat volt az elején, amiben sok mindent megtanulhattam. A kapcsolatokról....egy másik emberről...Pont egy olyan korszak volt ez mindkettőnk életében, amikor az ember folyamatosan fejlődik, tágul a világ, és akér napról napra változhat a véleménye dolgokról. Vagyis elkezd felnőni....Így mikor vége lett az egésznek, akkor jöttem rá, hogy nem is ismerem azt aki a tükörből néz vissza rám. Beskatulyáztam magam a kapcsolatfüggő szerepbe. Azt hittem nem lehetek boldog egyedül. Azt hittem nem vagyok rá képes, csak akkor ha a szerelem teljessé teszi az életem...Tévedtem....
Megismerkedtem vele tavaly, nyár végén. Nem tudtam, hogy mi fog történni. Nem tudtam, hogy neki mik a tervei. Egyszerűen csak sodródtam a történésekkel. Minden lépést, amit tettem, úgy csináltam, ahogy akkor helyesnek túnt. Mint később kiderült, teljesen mást mutatott a viselkedésem, mint amit valólyában gondoltam. De nem bánom, mert ezáltal is sokat tanultam. De nem bánok semmit. Mindenből tanultam valamit. Így kellett történnie. Aztán szilveszterkor ismét jött egy kisebb fordulópont. Belépett egy új ember a történetbe. Na itt kezdődött a zűrzavar mind a fejemben, mind a szívemben. Nagyon sok mindenen kellett elgondolkodnim és beláttam, hogy egy bizonyos beszélgetést már nem lehet tovább halogatni. Itt kellett belenéznem a tükörbe és eldöntenem, hogy mit is szeretnék, ki is vagyok én, mi az amivel együtt tudok élni, és mik a határaim. Tudod, olyan volt, mintha egy kereszteződésben állnék. Van három út, és mindegyik mást tartogat számomra. Az első út folytatása az önállóság. Hogy mindent lezárok, nem döntök egyik kapcsolat mellett sem, hanem új utat kezdek. A második út egy tartós kapcsolattal kecsegtetett. Kötődéssel, ígéretekkel, szabályokkal. Aztán ott volt a karmadik út. Ez az irány egy számomra teljesen új szakaszba vezetett. Egy olyan "kapcsolatba" ahol nincsenek láncok, nincsenek magasabb korlátok, viszont gyakran csal mosolyt az arcomra. Ott álltam és fogalmam sem volt hogy merre menjek.
Elmagyarázom, hogy is volt ez az egész a fejemben...vagyis a szívemben. A második út szimpatikus volt nekem. Azért mert tudom hogy egy kapcsolat milyen pozitív dolgokat tartogathat az ember számára. Aztán jött a következő gondolat, hogy igazból ez az út csak azért érdekelt mert egy olyan kapcsolatot adna, amit a hármas számú útra vinnék magammal. Vagyis eldőlt, hogy a kettes számú illető nem léphet a szívembe...valahogy nem is lettem volna képes beengedni oda. Így jutottam el odáig, hogy a harmadik utat kell figyelembe vennem. Számításba kell vennem, hogy mit adott nekem és mi az amit még adhat....és mi az amit nem. Tudtam hát, hogy kérdeznem kell. Fel kell tennem a kérdést, ami már régóta itt lebeg a fejünk felett. Nos....megkaptam a választ....
Elindultam ezen a hármas számú úton....azt hiszem eddig is ezen haladtam, csak nem volt minden világos....már rég elindultam rajta, de most döntöttem csak igazán. Nem olyan ez, mint amit eddig megszoktam...nem tudom mi lesz belőle...de miért ne vágtam volna bele? Szabadnak érzem magam, nagyon sok mosolyt csal az arcomra, érzek, élek....de még mennyire...ezeket a feltételeket kaptam...én pedig elfogadtam. Úgy érzem szükségem van erre...szükségem van rá....akarom ezt az egészet...akarom őt is....
És minden remekül fog alakulni....addig, amíg egy nagyon fontos szabályt betartok.....
Nem szeretek bele....
